Ördögi körben

Amint a körmendi gyerekgyilkosság esetében szélsőségesek próbálkoztak is valami hasonlóval. Ha a mindenféle összeesküvés-elméletekre gondolok, nem is olyan bizarr e feltételezés. Utóvégre még ma is akadnak, akik hirdetik az egykor eltűnt lányt rituális áldozatként beállító rémmesét, s mindig vannak, akik érdekükben állónak tekintik a hiszékenység, a legrosszabb előítéletek meglovagolását. Nemcsak nálunk: francia bestseller lehetett a mű, amely fotók tudóskodó „elemzésével” állította, hogy 2001. szeptember 11-én rakéta és nem az utasszállító repülőgép csapódott a Pentagonba, mit sem törődve azzal, akkor hová tűnt a fedélzetén volt hatvan utasa?
Mindössze azt szeretném jelezni ezzel, hogy a hihetetlen technikai fejlődés és a huszadik század történelmi tapasztalatai ellenére a társadalmak – kivált válsághelyzetben – rendre fogékonyak akár hajmeresztő tételekre is, s egykönnyen esnek gátlástalan emberek túszává. Ezért oly nagy a – ma már soha nem látott mértékben kiszélesedett – nyilvános tér hangadóinak a felelőssége. Politikusoké, papoké, publicistáké leginkább. S minél drámaibb, vagyis potenciálisan veszélyesebb valamely váratlan esemény, annál fontosabb a véleményformálók higgadtsága.
Ehelyett elképesztő vetélkedő zajlik: ki tud vadabbat mondani, leírni. Néha úgy érzem, mintha – tényleg tisztelet a kevés kivételnek! – mindenki elvesztette volna az eszét. S mintha senki sem akarna lemaradni az elhamarkodott következtetések levonásának nemtelen versenyében. Még alig tudunk valamit, értesüléseink eleve hézagosak, de máris tolonganak az ítélkezők. Tudom, hogyne, a híráradatban csak valami hangzatossal, meghökkentővel lehet figyelmet kelteni, vaskos megfogalmazással, s főként – sértegetéssel. Azt észreveszik, sajnos. Az újsághasábokon hihetetlen vagdalkozás folyik, a szerkesztők tág teret engednek a túlzó véleményeknek, a megfontoltság, az óvatos véleményalkotás nem trendi.
Csak egyetlen nap hordalékából: a lapja nekirugaszkodott szerzőit védelmező nagyiparos Rákosihoz, a rápipáló jogásznő Néróhoz hasonlítja a kormányfőt, három, a rendszerváltásban kétségtelen érdemeket szerzett férfiú zolai vádiratában ugyanőt és miniszterét a tolvajoknak, rablóknak, gyilkosoknak nyújtott „hallgatólagos támogatással” gyanúsítja meg. Fékevesztett indulatok munkálkodnak ezekben az emberekben, akik tudatosan szítják a kedélyeket. A jobboldalon ma már megszokott dobálózni olyan állításokkal, hogy „itt diktatúra van”: a fiatal, pártelnökével nemrég összeveszett politikus az ötvenes évekhez hasonlítja az állapotokat, amivel nyilván feltűnést legfeljebb azon fogyatkozó néprétegben kelthet, amely meg is élte azokat az ötvenes éveket, amelyekről ifjú barátunknak láthatóan fogalma sincsen. Túl azon, hogy hergelik vele a saját tábort (vajon mire?!), ez a voltaképpen szitkozódás vészesen teszi súlytalanná a szavakat és relatívvá a különbséget demokrácia és diktatúra között. Nem is kell túl gyanakvónak lenni, hogy az ember elmélázzon: vajon éppen ez volna a szándék, megkönnyítendő az utóbbi bevezetését. A most hirtelen megerősíteni követelt rendőrséget percekkel ezelőtt még az ÁVH-hoz volt divat hasonlítgatni szélsőséges körökben, a most számon kért erélyes rendcsinálást csakis rendőri brutalitásként emlegették (és annak az ősznek a vandáljait „eltüntették”).
Sajnos a politika túl (nekem innenső) oldalán sincs hiány a meg nem fontolt reakciókban, amelyek legfőbb, olykor egyetlen következménye, hogy a jobboldal szélsőségesei igazolva látják önmagukat. Mindenekelőtt nem szabadna akaratlanul is szaporítani a szalonképtelenek táborát. Besorolni oda azokat is, akik ha nem mentesek is az előítéletektől, ám aligha „aktív”, tudatos rasszisták. Hiszen éppen ez az újnyilasok legfőbb célja, ezért beszélnek, írnak mindig „a magyarok” nevében: szeretnek a túlnyomó többség – egyetlen és igazi – képviselőjeként tetszelegni. S megvádolni az őket bírálókat, hogy „lefasisztázzák a népet”. Nem kellene tehát meggondolatlan liberális túlbuzgóságból ott is rasszistákra lelni, ahol legfeljebb – bizony: szintén meggondolatlan – „rossz szóhasználattal” találkozunk. S ekként szinte belesétálni a szélsőségesek utcájába. Az indulatoknak ezen az oldalon is illene parancsolni, a még oly jogos veszélyérzet sem indokolja az ellentábor oktalan felduzzasztását. Teszem azt, a miniszterelnök is elkapkodta amúgy teljesen helyénvaló reagálását a vitathatatlanul tűrhetetlen publicisztikai hangvételre: szerencsésebb lett volna megmaradnia a határozott elutasításnál, mert a jobboldali újság kormányfői bojkottja pompás kibúvót adott a lapcsinálóknak másról (sajtószabadságról) beszélni, mint a saját riasztó emlékeket felidéző cikkükről.
Ma – az életünkben talán páratlan – válsághelyzetben a higgadtság megőrzése nemcsak erény, hanem politikustól kötelező is lenne. Főként egy, a veszprémihez hasonló tragédia nyomán. S éppen azért, mert cigányok voltak a tettesek. Ilyenkor lehet a legkönnyebben úszni az előítélet árjával, holott az államférfinak gátat kellene építenie. Hiszen ahogy azok az évtizeddel ezelőtti robbantások, a móri mészárlás, a futballista felettébb hasonló (de nem romák általi) legyilkolása, az ilyen lélektani pillanatok kritikusak egy társadalom életében. Borzasztó felelősséget visel az a politikus, párt, aki és amely ilyen pillanatban sem képes mást látni, mint a különbejáratú érdekeit, holmi választási szempontokat.
Sajnos a legnagyobb ellenzéki párt magát kergette bele ördögi körbe. Már akkor, amikor vezére tudatosan szakított az antalli politikával, s egy táborba, egy zászló alá hirdette tömöríteni az egész jobboldalt. Miközben belőle, végtére is újsütetű jobboldaliból hiányzott a kikezdhetetlen konzervatív hitelesség, miáltal – a neofiták hagyományához híven – folyton túl kell teljesítenie, s persze így sem tudja leszerelni a szélsőjobb kétkedőit. Csak önmagát hitegette, amikor azon fenekedett, hogy ő majd – kormányra kerülve – két pofont adva zavarja haza a gárdistákat. Akik az egyelőre békés masírozgatásukkal is jelképezik a cigányok móresre tanításának programját. S a kutyát máris csóválja a farka, a nagy ellenzéki párt nem mert nemhogy ellenszegülni, de még ellent mondani sem: „itt az ideje az őszinte beszédnek” önigazoló felkiáltással követeli a kormánytól a fellépést a „cigány származású emberek által elkövetett súlyos bűncselekmények ellen”, amelyeknek száma „aggasztóan növekszik”. Csakhogy éppen mert netán tényleg aggasztóan növekszik, kellene nem beállni a gárdisták sorába. Akik, ugye, ettől az aggodalomtól eltelve öltöttek mundért.
Ez a csupán a kormánnyal és fejével szembeni elvakultságról árulkodó szöveg megint legitimálja a szélsőjobb véleményét. Lehet körmönfontan fejtegetni, hogy a bűnöző cigányok emlegetése nem „cigánybűnözés”, ami egyébként igaz is, ám a politikai üzenethez nem kellenek kódfejtők: fel kell végre lépni a bűnös cigányok ellen. Ami köznapira úgy szokott „lefordítódni”, hogy nemcsak a bűnök, hanem a cigányok ellen is. Pláne, ha még azt is fontosnak tartották hozzátenni – bemártandó a kormányt a lakosság szemében –, hogy ne „mentegesse” a bűnelkövetőket származásuk alapján. Holott a kormány – és minden demokratikus érzelmű ember – persze nem a bűnelkövetőket, hanem a nem bűnöző cigányokat próbálja védeni (történetesen a szaporodó Molotov-koktélos támadásoktól), amikor a hátrányos helyzetükre utal (a veszprémi banditák a legkevésbé sem voltak nyomorúságban). Tudja ezt, hogyan is ne tudná, az ellenzéki párt vezérkara, de rettegnek táboruk megfogyatkozásától. Európai fórumokon pedig nyilván azzal mentegetik magukat, hogy ők csak ellenőrzésük alatt tartanák a szélsőjobbot, amire azonban éppen azáltal egyre inkább képtelenek, amint futnak utána, s veszik át felelőtlenül annak véleményét kormányról, balliberálisokról, cigányokról. Beengedve az ultrákat a polgári szalonba, amely ily módon mind kevésbé számít annak. Ettől ördögi e kör: hol itt, hol ott átvéve a szélsőségesekre jellemző szóhasználatot, kategorizálást (idegenszívű, hazaáruló), nemhogy zsugorítanák, inkább gyarapítják az újnyilas sereget. A magyar konzervatív jobboldal – és vele az ország – egyszer már keservesen ráfizetett erre a politikára. S nagyon téved a mai ellenzék vezére, ha azt képzeli, visszajutván az annyira áhított hatalomba, kiszabadulhat a saját maga vonta ördögi körből. Megfogtam, de nem ereszt – tartja a mondás.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!