Nem azért kezdtünk politizálni, hogy karriert csináljunk

Lapunknak nyilatkozva az MDF egykori frakcióvezetője – később a Boross-kormány belügyminisztere – kifejtette, a rendszerváltozás nem hozott jólétet és igazságot, s ezt a terhet mindannyian nehezen viselték; igaz, végig tudták csinálni a ciklust 1990-94 között. A mai MDF-ről szólva, az a probléma, hogy a konzervatív oldalon uralkodó nézet szerint egyetlen erős pártra van szükség – fejtegeti Kónya, aki a mai kabinet részéről nehezményezi a belügyminisztérium és a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetését.

 

l Februárt írunk, 2009 van. Húsz esztendeje, februárban hol tartott a később rendszerváltásnak, rendszerváltoztatásnak nevezett folyamat?
– Túl voltunk már a Független Jogász Fórum létrehozásán, s túl voltunk az első nagy Jurta Színház-beli tanácskozásunkon is. Ezen közel kétszáz független jogász a választójogról elfogadott egy állásfoglalást, amely sokak szerint a békés rendszerváltozás első forgatókönyve. Nem véletlen, hogy a kerekasztal-tárgyalásokkal és annak előzményeivel foglalkozó négykötetes könyvben az első dokumentum a Jogász Fórumnak ez az állásfoglalása. Túl voltunk már január 14-én is, amikor a Független Jogász Fórum szervezetté alakult – mert addig, 1988 novemberétől csak fórumszerűen működtünk – megválasztottuk a választmányt és a tisztségviselőket. Egy érdekesség: a szavazatszedő bizottság elnöke Sólyom László volt. Megjegyzem: az ő irányítása alatt minden szabály precízen érvényesült, a szavazás titkossága maximálisan biztosított volt. Bizony sokkal inkább, mint jó tizenöt évvel később, amikor Sólyom Lászlót köztársasági elnökké választották. Igaz, ez utóbbi alkalommal nem ő volt a szavazatszedő bizottság elnöke…
l Húsz éve, mint ahogy azóta is annyian mondják: ólomnehéz időszak, de kegyelmi állapot volt. Valahogy mindenki komolyan vette magát, a történések menetét…
– Mi nem azért kezdtünk el politizálni – s úgy vélem, ezt nemcsak a magam nevében mondhatom –, hogy valamiféle karriert csináljunk. Egyszerűen úgy éreztük, valamit tennünk kell az országért, és a saját jövőnk másodlagos volt. Ez csak kivételes történelmi szituációkban fordul elő, hiszen a politika is – foglalkozás, és a politikusnak is meg kell élnie abból, amit csinál. Mint ahogy a feleségem is mondta, „szép, gyomorgörcsös évek” voltak, amikor úgy éreztük, valamit tennünk kell az országért. Az akkori időket, az akkori hozzáállást nem lehet visszahozni. Ám az sem normális, hogy a dolognak csak a megélhetési része domináljon.
l Egykori párt- és frakció-
társa, Csapody Miklós immár örökérvényű szótalálmánya a „megélhetési politikus”…
– Nagyon irodalmi és nagyon valós… Mivel elsődlegesnek kellene maradnia annak, hogy azokért dolgozzam, akik megválasztottak.
l Hogy történt meg az, hogy a rendszerváltásból jószerivel kimaradtak a műszaki értelmiségiek?
– Voltak, de kevesen. De ugyanez elmondható a jogászságról is. Az ellenzékben a két meghatározó erő az SZDSZ és az MDF volt. Mindkettőben a humán értelmiség játszotta a meghatározó szerepet, az MDF-ben elsősorban az írók, költők, történészek, az SZDSZ-ben inkább a szociológusok, filozófusok. De a  jogászok egyik szervezetben sem voltak jelen kellő súllyal. Ez volt a legfőbb ok, amely a Független Jogász Fórum kezdeményezésére sarkallt. Mert a rendszerváltáshoz – ha békésen zajlik – jogi tevékenység is szükséges. A változáshoz szükséges törvényeket viszont – ez alapvető ellentmondás – a korábbi rendszer kormányának, parlamentjének kellett megcsinálnia. S a hatalom jogászainak, akik a politikának alárendelten működnek. Ezért szükség volt az ellenzéki oldalon egy független jogászcsapatra. Heten írtuk alá a meghívókat, elküldtük vagy kétszáz jogásznak, akikről úgy gondoltuk, hogy részt vennének egy ilyen kezdeményezésben. Végül százharmincöten jöttünk össze, 1988. november 5-én, itt, a belvárosban, a mai Andrássy Egyetem épületében, a Tükörteremben, ahol elfogadtuk a Független Jogász Fórum alapító felhívását. A huszadik évfordulóra Sándorfi Györggyel és Tóth Lászlóval, két másik alapítóval létrehoztunk egy honlapot, a www.fjf.hu internetes oldalt, amely talán magyarázatot adhat arra is, hogy miért éppen ez a szervezet volt az, amely az egymással sok vonatkozásban élesen szemben álló ellenzéki politikai erők összefogását megszervezte, s az Ellenzéki Kerekasztal tevékenységét három hónapon keresztül – a háromoldalú tárgyalások megkezdéséig – összehangolta. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hatalom önmagától nehezen mond le – a hatalomról. Tehát addig, ameddig megvan rá a lehetősége, húzza az időt, és minél többet meg akar belőle tartani. Ahhoz, hogy valami történjen, hogy előre lehessen lendíteni a dolgokat, tiszta vizet kellett önteni a pohárba. Ha megjelenik a másik oldalon egy valódi politikai erő, ez tudja csak rákényszeríteni a hatalmat arra, hogy szabad választások legyenek.
l Ezért volt szükség az Ellenzéki Kerekasztalra. Bíró Zoltán viszont a minap úgy nyilatkozott, hogy ez volt a legnagyobb hiba…
– Ő úgy gondolta, hogy Pozsgayékkal – az MSZMP-ből a nemzeti szárnnyal – kell az MDF-nek együttműködnie, nem pedig az egész ellenzéknek összefognia. Mi meg úgy gondoltuk, hogy valóban jobb lenne az egész országnak, ha Pozsgay uralná a pártot – csakhogy ez az MSZMP meg a Pozsgay dolga. A mi dolgunk viszont az, hogy megteremtsük azt az ellenerőt, amely aztán rákényszeríti a pártot a tárgyalásra. Nagy elégtétel volt, amikor a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások indításakor az Ellenzéki Kerekasztal nevében mondhattam a szándéknyilatkozatot, s velem szemben ott ült „tokkal-vonóval” az egész MSZMP, Pozsgaytól Grószon át Fejtiig. Akikkel – tudtuk jól – együtt kell működni, de először az ellenzéki oldalt kell egyesíteni, s a frontvonalakat világossá tenni. Egyértelmű volt: ameddig a széthúzó ellenzéki szervezetekből nem lesz valódi politikai erő, a hatalom nem fogadja el az ellenzéket egyenrangú tárgyalópartnernek.
l Közhely, hogy a mi életünkben sok húsz év, de a történelemben kevés. Jó barátja-kortársa, Bálint B. András a rendszerváltás évében adta ki „Győzelemre születünk” kötetét az Ellenzéki Kerekasztal eseményeiről, hátteréről – arról, ami 1989-ben történt. András  meghalt, s rég meghalt Csengey Dénes is. Bíró Zoltán „elment” totális Antall-tagadásba, Lezsák és Balsai a Fidesz frakcióban ülnek, Für Lajos, Antall József honvédelmi minisztere a Magyar Gárda zászlaja alatt álldogál…
– Csengey forradalmár volt, a profi politika megviselte a szívét. Megviselte az is, hogy kormányon voltunk, s nem jöttek az eredmények. Azok az eredmények, amelyeket az emberek a rendszerváltozástól vártak volna. Bárhogyan szerettük volna is, a rendszerváltozás nem hozott jólétet, és nem hozott igazságot. Ezt a terhet mindannyian nehezen viseltük. De volt annyi erőnk, hogy végig tudtuk csinálni a ciklust 1990–94 között, a legnehezebb időkben. Fürre nem tudok mit mondani. Amikor megláttam a Magyar Gárda bírósági tárgyalásán a valóban csinos gárdista lányok közt, hát az tényleg komikus volt. Tragikomikus… Sajnálom. Mert sokáig kedveltem, s azt hittem egykor, ő lehetne az a „megoldás”, aki talán megkadályozhatja az MDF szakadását is.
l Mi lett a két rendszerváltó pártból? Nem mondom azt, amit egy akkor feltűnt politikus meglehetősen cinikusan, hogy „összement, mint a mosott rongy”…
– Az SZDSZ azzal, hogy ’94-ben koalícióra lépett az MSZP-vel, az „utódpárttal”, elveszítette rendszerváltó identitását. Ne feledjük, hogy 1990-ben az SZDSZ még radikális kommunistaellenességével szerzett jelentős támogatást. És ez a törésvonal még ma is megvan a magyar közéletben. Az MDF-nek az identitásával nincs baj, úgy vélem, 1990 óta eszmeiségében ez a párt változott a legkevesebbet. Az MDF-nek az a problémája, hogy a konzervatív oldalon uralkodó nézet szerint egyetlen erős pártra van szükség. A jobboldali sajtó ennek jegyében folyamatosan támadja az MDF-et, sőt időnként gyalázza. Pedig nem elegáns, hogy valakit lenyomunk a víz alá, s ha az kapálózni kezd, akkor azt mondjuk rá: „Nahát, ez meg milyen csúnya mozdulatokat tesz”.
l Boross Péter kormányának belügyminisztere volt. Az egykori miniszterelnök – aki sajnálatosan búcsúzik az MDF frakciójától, bár a pártban azért továbbra is tevékeny kíván maradni – lépten-nyomon hangoztatja: szükség lenne újra „valódi és önálló” Belügyminisztériumra. Mit gondol erről?
– Száz százalékig egyetértek vele. A kormányzati struktúrán belül két rendkívül felelőtlen lépést tett a jelenlegi kormány. Aktuálpolitikai  indíttatásból nem lehet rendszerekbe belenyúlni következmények nélkül. Az egyik ilyen hiba valóban a Belügyminisztérium megszüntetése volt. Magyarországon hagyományosan százvalahány éve létezik az önálló belügyi tárca, amelynek része a rendészet és a közigazgatás. Egy kézben. Ez bevált. Még a rendszerváltás idején sem jutott eszünkbe – pedig, ugye, akkor a szemünkben a belügy összekötődött a diktatúrával –, hogy ezt a struktúrát megváltoztassuk. Horváth Balázs – az első belügyminiszter – ugyan a „rendőrminisztériu-
mot„ „civil minisztériummá”  alakította át, de egyben tartotta. Nem gondoltuk volna, hogy jó tizenöt év múlva valakinek eszébe jut, hogy a rendészetet odapöccintse az igazságügyhöz, ami egy másfajta gondolkodásmódot, s a vezetője részéről másfajta személyiséget igényel. A közbiztonság romlásában a legnagyobb szerepe persze annak van, hogy a rendőrség működési feltételeit hosszú évek óta egyre kevésbé biztosítják, de az ilyen szervezeti jellegű ballépések hatását sem lehet lebecsülni. Ugyanilyen nagy hiba volt a közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése a minisztériumokban. Mert fontos, hogy az apparátus élén egy magas rangú köztisztviselő álljon, aki nem politikai megbízott, s aki megvédi az apparátust a politikai befolyástól. Antall ezt nagyon komolyan vette. Mert négyévente új kormány jöhet, de a hivatalnak – természetesen a mindenkori kabinethez lojálisan –, szakmai szempontok szerint folyamatosan működnie kell.
l A zakóján van egy ötkarikás jelvény…
– Örülök, hogy észrevette. Jogászfórum, EKA, frakcióvezetőség, belügyminiszterség, miegymás, de erre vagyok a legbüszkébb. Az Olimpiai Bajnokok Klubja tavaly egyhangú szavazással a klub örökös tiszteletbeli tagjává választott. Persze, ez is összefügg a politikával. Ellenzéki képviselőként ’96-ban  készítettem egy törvényjavaslatot, hogy 35 éves korától minden olimpiai bajnok az átlagfizetésnek megfelelő járadékot kapjon. Ez volt az egyetlen olyan ellenzéki törvényjavaslat, amelyet a parlament akkor nagy többséggel megszavazott, annak ellenére, hogy a kormány ellenezte. Gyerekkoromban mindig is olimpiai bajnok szerettem volna lenni. Nem jött össze. S lám, most mégis tagja vagyok a klubnak.
l Szeretnék elmesélni valamit. Anno, 1989-ben (akkor még) nagycsoportos kislányom a tévéből hallva a kerekasztal szót, elkezdte mondani Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő meséjét. De minden nap! Sok idő eltelt azóta, s a komoly, rendszerváltó parlament sokak szerint „óvodai homokozóvá” silányult…
– Baj lenne, ha így lenne. A gyerekek játszszanak, ez a dolguk. A képviselők viszont a mi számlánkra ne szórakozzanak. A homokozótól az ember csak azt várja el, hogy jól érezzék magukat a gyerekek benne. S legfeljebb csak arra kell vigyázni, hogy ne szórják egymás szemébe a homokot. Ha viszont a politikusaink szórják egymás szemébe a homokot, az mindannyiunk szemébe kerül. Mert a képviselők mögött mindig választók állnak.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!