Egy gyermekrablás nyomasztóan hosszú története

De az is lehet, hogy egyszerűen nem túl ügyes színésznő, és ahogy Zana József mondta Geronazzo Máriára a Hal a tortán adásában, csak egy óriási szájat látunk, ha ránézünk. Még hozzá mindig karmazsinvöröset. Inkább egy rossz filmbe csöppent rideg, szögletes domina időnként kivillanó tetkókkal, mint puha, körbeölelő anyuka. Az se segít, hogy a sapkáján csókolja meg a fiát. Hiába üvöltözött önkívületben, mint Sean Penn a Titokzatos folyóban, és vágott falhoz pasikat, mint Lara Croft, engem nem győzött meg, hogy együtt szenvedjek vele a fia eltűnése miatt. Pedig kétgyerekes anyaként elég, ha csak meghallok egy gyermekbántalmazásról szóló hírt, és mindjárt kamionokat tudnék felemelni puszta kézzel, hogy odavágjam az elkövetőkre. Az Elcserélt életek még ráadásul igaz történeten is alapul, ezt a film elején ki is írták, különben talán végképp nem lenne hitele a drámának.
Többen nevettek a moziban, mikor épp sírni vagy legalább megdöbbenni kellett volna. Kiröhögték az anyát, akinek „rossz” fiút adott vissza a rendőrség, és aki némi meggyőző érvelés után haza is vitte a kakukkfiókát. Jó, hogy abszurd helyzet, de ez nem burleszk, hiába néznek ki úgy az 1920-as évekből vett szereplők. Clint Eastwood hiába vetette alá Christine Collinst (Angelina Jolie) mindenféle válogatott megaláztatásnak és kínzásnak, ez nem hagyott nyomot az asszony személyiségén, de még a külsején se. Nincs egyetlen ránca, sem ősz hajszála, nem lett megtörtebb, de keményebb vagy harcosabb se.
Clint Eastwood (szinte kötelező jelleggel) sok-sok filmes díjra jelölt, végül szinte egyetlen kutyagumival sem jutalmazott filmje nem csak színeiben volt időnként fekete-fehér. A szereplők le voltak osztva: jó zsaru, rossz zsaru, jó prédikátor, rossz dilidoki, gonosz főnővér, jólelkű prosti. Egyetlen mérlegelésre késztető, zavarba ejtő figura volt, a csirkefarmon a gyerekeket mint a csirkéket levagdosó, gyermeklelkű pszichopata gyilkos (Jason Butler Harner), de neki meg ugye nem illett drukkolni. A korrupt, tisztességtelen Los Angeles-i rendőrséggel szembeszálló, és a meghurcolt asszonyt saját jó ügye érdekében felkaroló prédikátort játszó John Malkovich sem szerepelt rosszul. Politikai aktivistához méltó, mégis paposan drámai beszédei üdítően hatottak a pátosztól habos jelenetek között. S azt is meg kel hagyni, mesésen fényképezett film, a forgatókönyv tökéletlenségeit a látvány csodásan ellensúlyozta. Tom Stern már mondhatni Eastwood házi operatőre, a Titokzatos folyótól a Millió dolláros bébin át A dicsőség zászlajáig mindenben az ő keze volt.
Mégis a várhatóan nem hepiendes vég felé közeledve egyre többször riadtam fel arra, hogy valami öli bennem a katarzist. Hol a nagy szavak, hol a jelentőségteljes nézések, hol az önmagába – talán a hollywoodi befejezés kedvéért, vagy talán mert Eastwood nem tudja utolsó, mindent eldöntő fordulat nélkül elengedni filmjeit – vissza-visszakanyarodó történet. Mikor végül győz a demokrácia meg a remény, az utolsó mondatok és a bárgyú egymásra mosolygás végleg tönkre vágják azt a puritán történetmesélést, azt a „néma megfigyelő” attitűdöt, ami Eastwood erőssége. Hatásvadásszá, szirupossá vált a film, amit jól tükröz a magyar címe is, és amibe Eastwood megint csak hajlamos belefutni. Az Elcserélt életek nem őszintén sokkoló története, helyenként hátborzongató hangulata, hanem a színtelen színészi játékok, a hollywoodias díszítő elemek és a hossza miatt volt nyomasztó. (Elcserélt életek, forgalmazza a UIP-Duna Film)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!