Kommentár

Amerikai politikusok nagyon jól ismerik a mondást, hogy nem harapunk abba a kézbe, amelyik etet. Áll ez, de mennyire!, az államközi kapcsolatokra is, amint erre legfrissebb példaként Hillary Clinton pekingi vizitje szolgál. Az újdonsült külügyminiszter hamar értésre adta, hogy ha nem került is le az emberi jogok kínai helyzetének firtatása az amerikai diplomácia napirendjéről, ám vitathatatlanul hátrébb szorult. Most inkább Pekinggel a párbeszéd és nem a perbeszéd a módi. 
Kétségtelen, hogy a – sokak által e századi új szuperhatalomnak látott – Kína eddiginél aktívabb nemzetközi szereplése értelemszerűen kívánatos, s miként az észak-koreai atomvita kimenetele is bizonyítja: elengedhetetlen. S való igaz, hogy a kínai diplomácia – tagság a Biztonsági Tanácsban ide meg oda – általában felettébb óvatos, pedig szükség lenne nagyobb aktivitására más feszült térségekben is. S hát az egyenesen vitán felüli, hogy a még mindig – az ütem visszaesése ellenére is – irigylésre méltó gazdasági fejlődést mutató Kína nélkülözhetetlen partner a világgazdaságban.
Kiváltképpen az e heti pekingi vendég hazájának. Az ősszel Amerikában kitört világválságban még inkább. Lévén Kína ma már az amerikai államkötvények legnagyobb vásárlója, jó százmilliárddal előzve meg a korábbi éllovas Japánt. Olykor némely amerikai publicisták el is eresztenek megjegyzést arról, hogy mi lenne, ha Peking benyújtaná ezeket a kötvényeket készfizetésre… Persze nem teszi, mert a kínaiak is ismerik a másik mondást: ha az ember tízezer dollárral tartozik a banknak, az nagy gond, de amennyiben százmillió-val, az már a bank problémája (a devizahitelben eladósodott kelet-európaiak aggodalmainál csak a nekik hitelező nyugat-európai bankoké nagyobb).
Peking immár nélkülözhetetlen partner a pénzpiaci stabilitás megmentéséhez is, s ezt bizony – tetszik, nem tetszik, elvszerű vagy sem – a kínai ellenzékieknek, vagy éppen a tibetieknek is meg kell érteniük, ha másból nem, az e heti pohárköszöntőkből. Hány hadosztálya van a pápának – ironizált Sztálin, bár a nyolcvanas évek lengyel pápája alighanem meggondolásra késztette volna. Ki vesz amerikai kincstárjegyeket, a pekingi kormányzat vagy a dalai láma? – kérdezhetnék hasonló malíciával Clinton házigazdái. Már Nixon „kínai nyitása” első csúcstalálkozóján Pekingben a pohárköszöntőknél is csak szál elvű konzervatív publicista maradt tüntetően ülve. A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!