Dédszüleink depressziója

 S ami igazán aggasztó, hogy a borúlátás igencsak megalapozott; úgy fest, hogy az amerikai hitelválság nyomán kibontakozó s a fejlett országokat is fenyegető vagy éppen utolérő visszaesés most nem a hivatalból pesszimisták rémálma, hanem a legkézzelfoghatóbb valóság. A londoni Daily Telegraph nem csodálkozik azon az osztrák erőfeszítésen, hogy 150 milliárdos mentőcsomagot hozzanak össze Közép- és Kelet-Európának, hiszen a bécsi bankok vagy 270 milliárd dollárt helyeztek ki ebbe a térségbe. S bizony belegondolni is rossz abba, mi történnék, ha a nyugat-európai bankok utánoznák a görögök pénzintézeteket, amelyek most visszavonulót fújnak a Balkánról. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) vezető közgazdásza négyszáz milliárd dollárra becsüli azt az összeget, amelyre a Lajtától keletre el egészen az Urálig szükség lenne, miközben a Nemzetközi Valutaalap már majdnem kimerítette a maga 200 milliárd dolláros tartalékát; ebből Magyarország, Ukrajna, Lettország, Belarusz, Izland és Pakisztán kapott már, s a sorban most Törökország következhet. Veszélyes fordulóponton az adósságdráma – bárhova pillantunk is, ez a gazdasági mondanivalók lényege, még ha a „hangszerelések” olykor különböznek is. Az egész térség levegő után kapkod, miközben ott is légszomjjal küzdenek, ahonnan segítséget remél. Ezért több mint figyelemre méltó, hogy két világhírű elemző is látni vél valamiféle reményt: Josef Joffe, a hamburgi Die Zeit főszerkesztője és kiadója a hetilap on-line változatában néhány friss amerikai adatot lát biztatónak. A legfontosabb mutatószámok – munkanélküli-segélyek, beruházási és fogyasztási javak, likviditás, építési megbízások – indexe a decemberi 0,2 százalékos emelkedés után januárban ismét nőtt, ezúttal 0,4 százalékkal. Márpedig az a tapasztalat – így Joffe –, hogy javulás következik, ha ez az index nő, visszaesés pedig, ha csökken: 1959 és 2001 között hét eset közül ötször jól működött ez az összevont mutató. S egy vezető közgazdász most is ebben bízik, már az év második felére föllendülést jósol. Paul Krugman viszont, aki a közelmúltban közgazdasági Nobel-díjat kapott, az International Herald Tribune-ban az amerikai központi bank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) legutóbbi közleményéből épp’ arra figyelt föl, hogy a nagyhatalmú pénzintézet egyes közgazdászai két évet, mások öt-hat esztendőt jósolnak a kilábalásra: ez bizony minden csak nem jó hír, hiszen ebbe Közép- és Kelet-Európa akár bele is rokkanhat, olykor hallani is egybevetéseket az egykori ázsiai vagy az argentin hitelmizériával, csődökkel. Ám Krugman mégis lát valami biztatót: azt gondolja, hogy a mai hanyatlás dédszüleink korának, vagyis a XIX. század recesszióira emlékeztet, amikor is a válságok mintegy magától, tehát nem központi, állami – ha teszik: keyne-siánus – beavatkozások nyomán enyhültek vagy oldódtak meg. Arra alapozza ezt a föltevését, hogy az építkezések, az autóeladások olyan mélypontra zuhantak már, hogy a természetes módon növekedésnek induló kereslet maga fogja meghozni a föllendülést, a kibontakozás magvai tehát már most benne vannak a gazdaság mélyrétegeiben. Krugman szerint az 1873-as válsághoz hasonlít a legjobban a mai, csakhogy az is öt évig tartott. Dédszüleink depressziója tehát csak korlátozottan biztathat minket, miközben teljesen világos, hogy a tág értelemben vett közép-európai térség önmagát, mintegy hajánál fogva, nem tudja kihúzni a süllyedő tőzsdeindexek és árfolyamok mocsarából. Idehaza nekünk az tehet jót, hogy már messze nem vagyunk egyedül, egy egész térség kapkod levegő után, s a nyugati gondolkodásmódot  - mint annyiszor a XX. század folyamán – most is a „tömbszemlélet” formálja. Már nem csak Magyarországról vagy Lettországról van szó, hanem az egész térségről is. Ami persze jól jön politikusainknak: mind a kormány, mind az ellenzék vezére – régi honi reflex szerint – mintegy kívülről, az EU-tól, az EBRD-től, a nemzetközi bankvilágtól vár segítséget. Amiben persze igazuk van: a magunk ereje kevés ahhoz, hogy lényegesen javítsunk a helyzeten.
Rontani viszont tudjuk, mert ránk is áll az, amit Helmut Schmidt volt német kancellár az egész válságra mondott: mélyreható kiigazítások nélkül nem állítható vissza a megrendült bizalom. Egyelőre mindkettőnek híján vagyunk, de nekünk is kellene – jó hír.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!