Tőkédnek rendületlenül

Olvasmányokat és eredetiséget nélkülöző gondolatait nemrég például egy hajdan jobb sorokat is látott országos napilap kolumnányi hasábjain osztotta meg velünk, midőn a következő megoldásokra fakadt.
A bölcsek köve – szerinte – ez idő tájt a kisebbség zsebében lapul, miként ott lapult az már a rendszerváltáskor is. És most azt hiszi, azt érzi a piros helikopteres, hogy e kisebbség tán (dehogyis tán, ellenkezőleg, népiesen szólva, úgy, mint a vöcsök!) újra megvan. Lehet ugyan, hogy még nem érte el a kritikus tömeget, de számuk napról napra nő, s a kérdés csak az, megvan-e a bátorsága ahhoz, hogy végre megmozdítsa a többséget.
Ily merész víziók – szerintem – őelőtte annak idején már V. I. Uljanovot is gyötörték, azzal a különbséggel, hogy Uljanov, kit Lenin elvtárs néven is számon tart a Gutenberg galaxis, igen olvasott cselovek volt. Sőt, ezen felül még szorult annyi PR-ész is belé, hogy a kisebbséget azonnal bolseviknek (a többséghez tartozónak) nevezze, ami az álmoskönyv szerint rögvest megkönnyíti a manipulációt. Lett is belőle aztán Iszkra, Téli Palota ostroma, meg sok minden egyéb, de neki legalább pár évtizedre bejött a kisebbségi trükk. Mindazonáltal abban még őt sem igazolta a história, hogy a társadalom felhőtlen politikai komfortérzethez mindenképpen kell egy élcsapat. Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint.
Szerzőnk azonban kecsesen siklik el a modern tapasztalatok felett, s makacsul a kisebbség diktálta reformok révén tartja rendezhetőnek a „magyar vircsaftot”. Demokráciában reformdiktatúra (hiszen ne szépítsük, a kisebbség diktátuma az az), van olyan elmés találmány, mint a békeharc, mondjuk. Ehhez képest, hogy szövegében a parlamenti körítés persze megmarad, csak amolyan bakfitty. Tetézi mindezt továbbá azzal is, hogy nemcsak gyakorlatilag látja a megoldást (minden hatalmat a kisebbségnek!), hanem teoretikusan is. Fordulóponthoz érkeztünk ezen a babszemnyi 93 ezer négyzetkilométeren, mondja, merthogy nekünk „az állam a probléma maga”. Hogyan? Van tehát egy mindent tudó kisebbségünk, van egy bakfittyünk, és itt ez a rögeszmés problémánk magával az állammal – nos, ez így, egy cikkben összetorlódva elég érdekes konstelláció, maga a morbus hungaricum. Próbáljunk csak elképzelni egy parlament nélküli államot (ez még menni fog), aztán rögtön egy állam nélküli parlamentet, ám ezt gyorsan hagyjuk is abba, mert az erőfeszítéstől napokig nem fogunk aludni.
De hogy mégis megvalósítsuk eme konstellációt, szerzőnk azt tanácsolja, ne bíbelődjünk a magyar megoldás gordiuszi csomójával, hanem nézzünk szét a világban és próbáljunk utánozni. S ezzel máris nagy bajba került, jegyzem meg szerényen erre én, mert ha tényleg széjjel nézünk, láthatjuk, hogy ha már, akkor nekünk most éppenséggel az állam megerősítését kellene szorgalmazni. 
Vessünk egy pillantást, teszem azt, az USA-ra, ahol Dani Rodrik, a Harvard Egyetem politikai-gazdaságtan professzora például arra int, hogy a kapitalizmus nem önfenntartó, nem önszabályozó vagy önstabilizáló rendszer. A jóléti állam ellátási szisztémájában a nemzeti jövedelem újra elosztott hányada elérte a 40 százalékot. A piac és az állam szerepe között kialakult új egyensúly a társadalmi kohézió, a stabilitás és prosperitás korábban nem tapasztalt időszakát hozta el a fejlett országokban. A szociális piacgazdaság működött, akármenynyire fenntarthatatlannak nevezték is utólag, hiszen a második világháborútól a hetvenes évek végéig azért elég jól fenntartható volt. Ehhez képest azt a szabadpiaci rendszert, amelyet a korlátok és ellenőrzés nélküli globális tőke alakított ki, alig két évtizedig lehetett fenntartani gazdasági krízis nélkül. A globalizáció romba döntötte a régi szabályokat, s a gazdasági epicentrumból kiindulva tovaterjedő válság útjában sem álltak gátak. Vagyis most globális szinten szükséges jobb egyensúlyt teremteni a piacok és az őket működtető intézmények között. Néha ez azt jelenti, hogy az intézményeknek túl kell nőniük a nemzeti kereteken a globális kormányzás felé. Máskor pedig azt, hogy meg kell akadályozni, hogy a piacok túlnőjenek a nemzeti intézmények hatáskörén. Manapság pedig – tetszik, nem tetszik – ezt a máskort éljük, alighanem.
Ehhez az új egyensúlyhoz persze az is kellene, hogy ne csupán a tőkeérdekeknek hódoljunk rendületlenül, hanem a munka és a tőke jövedelmezőségének a tőke javára irreálisan elbillent arányait próbáljuk meg kiegyensúlyozni. És hogy ebben az okos egyensúlyozásban az államnak kitüntetett szerepe legyen, lévén ezért tartjuk, azt csak a gyengébbek számára kell hangsúlyozni. Ezt ugyan nem a kisebbség, inkább a többség követeli szerte a világon – nyilván a mi hazai okos és tájékozott kisebbségünknél kevésbé mindentudóan, viszont egyre hangosabban.
De ha nem az USA-ra, csupán régiónkra tekintünk, akkor is láthatjuk, hogy a válság hatására kártyavárként omlottak össze a kevéssel ezelőtt még neoliberális mintaként emlegetett, kellően legyengített államok. Az idesorolható Baltikum inog, Lettországban épp most menesztették a kormányt, azt remélve, hogy ettől esetleg ismét sűrűsödni kezd az elillant közbizalom. Szóval a reaganizmusnak, amit szerzőnk, mint a bátor és egyszerű megoldás csimborassszóját emleget, konyec a mi régiónkban is, eme tényt ma már behunyt szemmel is illene észrevenni. Arról már épp csak említést téve, hogy a reaganizmusba, mint jelszóba, nem volna szabad olyan spontán beleszeretnie, mert Reagan annyira azért nem nyirbálta meg az államot. Csak a szociális kiadásokból faragott volna le, de annak is gátat szabott az amerikai középosztály védekező reflexe. Szociális biztonságuk garanciáiból nemigen akartak veszíteni, nem engedték felszámolni az állami nyugdíjrendszert, miközben természetesen elfogadták a kiegészítő biztosításokat. Bush junior neokonjainak azonban már Reagan sem volt elég, ők ezt a múltat is végképp el akarták törölni. De amint azt a fejlemények mutatják, ez már Amerikában sem volt nyerő lap – miért lenne az akkor éppen itt? Csak mert a honi kisebbség minden politikai és társadalmi racio-
nalitás ellenére, tűzön-vízen át ezt akarja? S ha menne is, mi lenne akkor  az oktatásból, az államigazgatásból elbocsátott százezrekkel? Majd csak megoldódna valahogy? Mondjuk úgy, hogy hadd menjenek a Jobbikra szavazni? Ha valaki olvasna is, tudhatná, hogy az elbocsátott és állás nélküli értelmiségiek mindig és mindenütt a szélsőséges politikai erők tartalékai. Itt és most mindenekelőtt a szélsőjobbé, mert a baloldal bizalmi indexe a mi régiónkban mintha sehol sem jelezne történelmi csúcsokat. A neokon irányba fejlődő reaganizmus tehát zsákutca, nem megy, na, hiába annyi ész. A kisebbségnek el kell fogadnia azt a többségi igazságot, hogy a neoliberalizmus habár megfelelő tőkejövedelmek birtokában bizonyára tökéletes konstrukció, de tartós megvalósítása, mi több, mennyországként való felmutatása – már amennyiben élő emberek többségét kalkuláljuk hozzá – meglehetősen nehéz. Amúgy a világban ezt mindenki tudja már, kivéve egyes honfitársainkat.
Noha mi már nekimentünk a jéghegynek, ők azért még tartanák az irányt. Szerintük nem ők navigáltak és nem ők navigálnak rosszul. Az utasok meg a jéghegy a hibás.

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!