Az új módszer segít megőrizni a nyugdíjak reálértékét

A korhatár bejelentett felemelése 65 évre önmagában kevés az egyensúly helyreállításához; jelenleg a GDP mintegy 10 százalékát, vagyis 3000 milliárd forintot kitevő nyugdíjkiadások egyhatodát nem fedezik a járulékok. A kutató szakértő azt jósolja, hogy a válság kényszerítő hatására felgyorsulhat a törvénykezés, s talán a „bliccelő” vállalkozókat is könnyebb lesz keményebb eszközökkel rászorítani a korrekt járulékfizetésre.

l Mitől is vált a hazai gazdaság és politika egyik kulcskérdésévé a nyugdíjak ügye?
– Nemcsak nálunk, de valamennyi környező országban is élénken foglalkoznak az idős korosztály megélhetésével. Több mint egy évszázada keres a magyar társadalom rendszeres, ellátásszerű és jó megoldást arra, hogy gondoskodjon az időseiről, s anyagiakban is megjelenítse velük való szolidaritását. Hisz’ jogos igényük, hogy megfelelő körülmények között, munkájukkal kiérdemelt színvonalon élhessenek. A problémának több oka is van, de a legfőbb az, hogy a társadalom mindinkább elöregszik, mert kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalunk. S itt különösen égető ez a gond azért is, mert a rendszerváltás következményeként átalakult – sokak számára nem épp előnyösen – a létbiztonságunk. Szűkültek a beavatkozás lehetőségei is, mivel a magyar gazdaság növekedése az utóbbi időben lassú, a foglalkoztatás pedig nemcsak itt, de nemzetközi szinten is alacsony. Repedések keletkeztek az ellátórendszeren, amelyet egyre nehezebb fenntartani. A hazai szociális rendszer legnagyobb kiadása a nyugdíj, s a körülbelül 4 millió aktív korú mellett 3 millió 53 ezer nyugdíjasunk van. A nyugdíjkiadások tavaly már 3000 milliárd forintra rúgtak. Ez nemcsak a szociális kiadások legnagyobb tétele; a teljes megtermelt GDP-nek is a 10,9 százaléka. S e hatalmas summának az egyhatodát az utóbbi években nem fedezik a járulékok. Márpedig nemzetstratégiai kérdés, hogy a nyugdíjrendszer hosszú távon fenntartható maradjon, és égető gazdasági kérdés az ehhez szükséges források előteremtése. Politikai szempontból is megkerülhetetlen ügy ez, mivel a 3 millió nyugdíjas egyben szavazópolgár is; nagy a befolyásuk a politikai életre, ezért az életszínvonaluk alakulásához erős politikai érdekek is fűződnek.
l Az elöregedés, ugye, korántsem csak magyar sajátosság, még ha másutt nem is volt Ratkó-korszak és utána egy nagy népesedési visszaesés?
– A legtöbb európai országban és Japánban is az elöregedés jellemző. Másutt is törik a fejüket nyugdíjreformon, sőt néhol már el is kezdték, mint Csehországban, ahol nemrég 64 évre emelték a nyugdíjkorhatárt. S persze más országokban is született „nagy generáció” a '70-es évek elején, amikor itthon a Ratkó-korosztály női léptek szülőképes korba, így másutt is tapasztalható a hazaihoz hasonló népesedési hullámzás. S várhatóan nálunk és az európai államok zömében is nagyjából 2030 után fognak igazán felerősödni a gondok, amikor a ’70-es évek nagy generációja kezd nyugdíjba menni. Erre fel kell készülni. Tavaly az Ecostat felmérte, hogyan is képzelik el a magyarok a nyugdíjaskorúakat, és milyenek a várakozásaik. A megkérdezetteknek majdnem a fele szerint számukra az lenne a megnyugtató, ha a társadalmi szolidaritás jegyében lenne egy mindenkit egyaránt megillető nyugdíjalap-biztosítás, aminek az összege fedezné a megélhetést. A többiek inkább az életük során végzett munkájukkal arányos járadékot várnak el, hogy az biztosítsa öregkorukban is a „jogosan elvárható”, „megszolgált” életszínvonal forrását. Az állami nyugellátást és a kötelező magánnyugdíjpénztárit is többen tartották jónak, mint az önkéntes nyugdíjpénztárit és az öngondoskodáson alapuló felkészülést az öregkorra.
l Nyilván készítettek prognózist arra, hogy mi lesz a helyzet 5-10-15-20 év múlva. Ez mit mond?
- A legutóbbi előrejelzés szerint a következő 20 évben enyhe javulás várható a nyugdíjkassza bevételeinek és kiadásainak egyensúlyában, azután pedig erőteljes romlás. Talán meglepő, de a javulás annak az eredménye lesz, hogy a rendszerváltozás óta nagyon nagy méreteket öltött az inaktivitás, a munkanélküliség. Bár régebben, még a 80-as években is előfordult, hogy némelyik munkáltató nem fizette be az alkalmazottai után a járulékot, ám a „potyautasok” száma az elmúlt két évtizedben ugrásszerűen megnőtt. Az emiatt kiesett – be nem fizetett – járulék most is csökkenti a nyugdíjkassza bevételeit. Ám később az induló nyugdíjak összegének és/vagy számának csökkenéséhez vezet majd e folyamat, mivel sokan nem szereznek kellő nyugdíjjogosultságot. Persze csak látszólagos egyensúlyjavulást okozhat, hisz’ az érdemi nyugdíj nélkül maradók – akik ma a 30-as éveikben járnak még, és nem is gondolnak arra, miből élhetnek meg majd évtizedek múltán – akkor százezezerszám, akár félmilliónyian is a szociális ellátásokért fognak sorban állni. Hogy pontosan mennyien, azt a nyugdíjszimulációk még nem jelzik számszerűen. Annyi tudható, hogy jelenleg 100 aktív nyugdíjbefizetésből 76 nyugdíjast kell ellátni. Ez a szám 2030-ra várhatóan 85 lesz, 2050-re pedig a becslés szerint már 100-nál is több lehet majd. Úgy vélem, 20 éves időtávon túl a nyugdíjkiadások annyira elszaladnak, hogy nagyobb szerepet kell majd kapnia az öngondoskodásnak, és akkor már a magánnyugdíjpénztáraknak is nagy arányban be kell szállniuk a nyugdíjak folyósításába. A várható helyzet harmadik eleme már ismert: a nyugdíjkorhatár a reform nyomán kitolódik; másfél évtized alatt felemelkedik 65 évre.
l Sokan és régóta hangoztatják, hogy a korhatár emelése helyrebillentheti a járulékbefizetés, a nyugdíjkifizetés egyensúlyát. Ez hogyan működik? Lerövidítik a nyugdíjaskor idejét, és így kevesebb embernek kell nyugdíjat adni ?
– Ez nem ennyire egyszerű, mert a végeredmény összefügg az átlagéletkorral, ami feltehetően tovább nő, és az egészségesen megélt életkorral is. Az utóbbi ma Japánban 70 év, nálunk pedig csak 53-54; sokan egészségügyi okból már ebben az életkorban nyugellátásba kerülnek. Ha az egészségesen megélt évek száma és az átlagéletkor is nő – amihez persze más egészségszemlélet és a mainál jobb egészségügyi ellátás is kell –, akkor kétséges, hogy a nyugdíjkorhatár emelésével a nyugdíjaskor megrövidülne. Sőt, a mostaninál évekkel hosszabb is lehet. A várható életkor folyamatosan nő, és a 2024-ig bekövetkező 3 éves korhatáremelés hozzávetőlegesen követi a várható élettartam alakulását. Kedvező esetben így csak a munkában töltött  – azaz a járulékfizetési – idő nő meg. Ám a bejelentett korhatáremelés önmagában kevés, hogy egyensúlyba kerüljön a nyugdíjrendszer; az emelésnek 2024 után is folytatódnia kellene.
l Változtat-e a gazdaság helyzetén a 13. havi nyugdíj beépítése a tizenkét egyhaviba?
– Ez egészen biztosan nem hoz a gazdaságban alapvető változást, mivel a kifizetendő összeg ettől nem csökken. Mostanában tették rendbe a nyugdíjrendszert, az elmaradt kisebb nyugdíjakat a korrekciós programmal felzárkóztatták. Így a rendszer igazságosabb lett, mint volt. Hanem azzal, hogy egyes csoportoktól megvonták a 13. havi nyugdíjat, másoktól meg nem, s most beépítik a nyugdíjaskorúak egy rétegének a havi járandóságába, úgy vélem, újra bonyolultabb lett a rendszert átlátni. Azt viszont nem vitatom: szerkezetileg indokolt, hogy nincs 13. hónap, mert nem ésszerű ez a plusz juttatás. Jó ha megszűnik, ha tisztul a rendszer. Sokan azt is javasolták, hogy ezt a kedvezményt a mostani gazdasági helyzetben egyszerűen meg kellene vonni, hisz’ önmagában is nagy az összege: 150 milliárd. De azzal is egyet lehet érteni, hogy a kedvezmény már rendszeressé vált, és teljes megszüntetése társadalmi ellenérzéseket váltana ki… És tény, hogy ennek a korosztálynak számolnia kell még a nyugdíj felbruttósításával, az előrehozott nyugdíj szigorításával és a korhatár emelése okozta veszteséggel is. Az időseket sem kerülheti el a válság, még ha ez nem is következik be olyan gyorsan és olyan erőteljesen, mint ahogyan a Reformszövetség a gazdaság szempontjából célszerűnek tartaná.
l És az nem igazságtalan, hogy a jövőre nyugdíjba menőket már nem illetné meg a 13. havi kedvezmény? Ők így nem kerülnek hátrányosabb helyzetbe?
– Bizonyára. Így ennek a döntésnek a következményeit kedvezőbb gazdasági környezetben újabb nyugdíjkorrekciókkal lehet majd orvosolni. Ám ennek a lépésnek a hatása hosszú távon mégis segít helyrehozni a nyugdíjkassza egyensúlyát. Ahogyan a nyugdíjas állomány fokozatosan lecserélődik a 2009 után nyugdíjba menőkre, úgy mind több marad meg ebben a kasszában az ország összes nyugdíjkiadásának eddig 7-8 százalékát – a GDP fél százalékát – kitevő 13. havi kiadásból; ez tehát idővel növekvő megtakarításhoz vezet.
l S hogyan vélekedik arról, hogy az indexálás módszerét függővé tennék a gazdasági növekedéstől? Ez a gyakorlatban mit jelentene?
– Ma, az úgynevezett svájci indexálási módszer mellett két tényező – a keresetek növekedése és az infláció 50-50 százalékban – eléggé „bőkezűen” határozza meg, hogy hogyan alkalmazkodjon a nyugdíjak emelése a gazdasági környezet alakulásához. Az új rendszer a válság láttán már takarékosabb; a GDP növekedésétől teszi függővé, hogy mennyire lehet nagyvonalú. Az 50-50 százalékos arányt csak akkor alkalmazza, ha „robog a gazdaság”, s a GDP növekedése meghaladja a 4 százalékot. Amikor 3 és 4 százalék között nő a GDP, akkor az inflációt 60 százalékban veszi figyelembe, ha 2-3 százalék közötti a GDP-növekedés, akkor már 80 százalékban, s 2 százalékos növekedés alatt 100 százalékban; azaz ekkor már teljesen inflációkövető a nyugdíjemelés. Ha folyamatos a gazdasági növekedés, akkor a bérek emelkedése jellemzően nagyobb az inflációnál, ám ha olyan válsághelyzet van mint most – amikor nemhogy két százalék alatti a növekedés, de két százaléknál is nagyobb csökkenés várható – akkor a bérek elmaradhatnak az inflációtól, a reálkeresetek csökkenhetnek. Így pedig a svájci indexálás mellett a reálnyugdíjak is csökkennének. A válságban az új módszer segít megőrizni a nyugdíjak reálértékét, de nem ad nekik „többet”. És ez így tisztességes. Ha a nyugdíjasok elvárják, hogy részesüljenek a növekedés gyümölcseiből, akkor tőlük is elvárható, hogy tudomásul vegyék: inflációkövetőbbé válik a nyugdíjuk krízisidején. Kivált, hogy a csökkenő reálkeresetek mellett nekik kedvez, nekik ad a keresőkénél nagyobb biztonságot ez a rendszer. Persze, ha a GDP egyáltalán nem nő, pláne ha csökken, akkor még az is kérdésessé válhat, hogy elbírja-e még a társadalom a nyugdíjak reálértékének fenntartását. Most úgy tűnik, idén sikerül ezt megoldani.
l Évek óta hiányos a nyugdíjkassza. Miből fizeti ki az ország a hiányzó összeget?
– A központi költségvetés állja a számlát. Mivel az deficites, így elmondható: az ország eladósodásához hozzájárul a nyugíjrendszer is. Az állam a bevételeiből – ami az állampolgároktól és a vállalkozásoktól ered – fizet mindenért. Ráadásul a költségvetésben évek óta körülbelül a GDP 2-2 százalékának megfelelő hiány halmozódik fel; az államadósságunk évente ennyivel nő. A „lyukak betöméséhez” államkötvények kibocsátásával teremtenek fedezetet;  ezek hozamából pótolják a hiányzó pénzt. Érdekes jelenség, hogy a magánnyugdíjpénztárak is vásárolhatnak esetenként államkötvényeket, így a nyugdíjrendszer egyik pillére ad kölcsönt a másiknak – a nyugdíjak finanszírozásához.
l A válság milyen leckét ad nyugdíjügyben?
– A foglalkoztatás a krízis miatt rövid távon akár százezrekkel csökkenhet, ami érződik majd a járulékbefizetés visszaesésén. A remélt 3 százalékos GDP-növekedés helyett idén a jelek szerint ugyanekkora csökkenésre számíthatunk. S a nyugdíjrendszer az évi 500 milliárdos hiányával „tevékenyen” növeli hitelválsággal küszködő, eladósodott állam általános finanszírozási problémáját. A válság ezért sokkal erőteljesebben ki tudja kényszeríteni a változtatásokat e társadalmi szempontból érzékeny területen, mint a szakértők, akik évek óta hajtogatják, hogy a nyugdíjrendszerrel baj van. Felgyorsulhat a törvénykezés, talán a „bliccelő” vállalkozókat is könnyebb lesz ilyen helyzetben keményebb eszközökkel rászorítani a korrekt járulékfizetésre. A források szűkülése mellett külön gond a magánnyugdíjpénztáraknál lévő megtakarítások értékvesztése. Tavaly 471,8 milliárd forinttal csökkent a nyugdíjbiztosítások értéke, s az év során alig többet, összesen 479,5 milliárdot fizettek be a tagjaik. E pénztárak egy év alatt elvesztették az alapjaik egytizedét;  ennyi úszott el a válságban.
l Végezetül személyes a kérdés: idén lesz 60 éves, mit tervez? Mikor megy majd nyugdíjba?
– Még tíz évig dolgozni szeretnék, és a jelenlegi szabályozás szerint ezt szerencsére meg is tehetem. Bár előrehozott nyugdíjjal is élhetnék, nem akarok nyugdíjat felvenni, és amellett tovább dolgozni. Már azért sem, mert az Ecostat felmérésben megkérdezettek kétharmadával értek egyet, akik az egyik kérdésre azt válaszolták: az ilyen gyakorlatot helytelenítik. Úgy vélem, amíg az ember aktív lehet, legyen is az! Az évtizedek során felhalmozott tudás és tapasztalat is érték; igyekszem átadni a fiataloknak az egyetemen, a főiskolán és a kutatóintézetben. És remélem, tíz év múlva olyan nyugdíjat kaphatok még, amelyből akkor meg tudok majd élni. Önkéntes nyugdíjpénztári tag is vagyok és bizakodó: addigra talán az a pénztár is egyenesbe jön…

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!