Dermedten reformról, szövetségről

A családtámogatást, gyest, pláne a 13. havi nyugdíjat, egyáltalán magát e kelet-európaian szegényes „jóléti államot”. S miközben – e heti beszédének egy konzervatív kritikája szerint – Obama Európát akar csinálni Amerikából, vagyis bevezetné a nyugat-európai mértékű szociális gondoskodást, a mi legbuzgóbb reformereink még annak satnya utánzatát is minden bajunk okának állítják be. S ha (a publicista szavával) bármely elődjénél nyíltabban szociáldemokrata elképzeléseket előterjesztő elnök a – társadalmaknak eleddig legtöbbet nyújtó – európai modellt kínálja a világválság utáni Amerikának, a mi liberális közgazdászaink és az őket a bölcsek kövét birtoklónak hirdető politikusaink éppen attól távolítanának el. Leszorítani szándékozva az 50 százalékos állami újraelosztást majd negyvenre, tehát jóval a nyugat-európai szint alá, s oda, ahonnan a Fehér Ház új lakója feltornászni akarja az amerikait.
Mindezt természetesen a fejlődés, a modernizáció vonzó jelszavával, ahogy az lenni szokott, hiszen nem mai reformereink az elsők, akik óvnak minket az aranytojást tojó tyúk leölésétől, amint azt történetesen a nyugdíjasok tudják a leginkább. „Abszurdum a társadalmat további áldozatokra kérni azért, hogy a vállalatoknak – és mint ahogy az anyag részleteiből kiderül, elsősorban a nagyvállalatoknak – több maradjon” – írta egy Amerikából hazatelepült exbankár a Népszavában, aki nyilván jól ismeri az óceánon túlról ezeket a tetszetős szövegeket, s persze az eredményeket is. Ő bizony gyanakodva teszi hozzá: „A terv ugyanis nem tartalmaz semmiféle garanciát arra, hogy a vállalatok így megemelt hasznából ne megemelt osztalék, hanem nagyobb számú munkahely keletkezzen”. Ugyane lap hasábjain az akadémikus közgazdász is attól tart, hogy a világméretű recesszióban e tervezet éppenséggel fokozhatja a hazai visszaesést, annak minden társadalmi hatásával (de megengedően lehetőnek tartja e reformok kedvező következményeit a válság utáni világban, amelyről viszont még senki sem sejti, milyen lesz is valójában). Jómagam negyedszázaddal ezelőtt washingtoni tudósítóként lehettem tanúja a csábító ígérgetésnek, s tudom mára szintén, hogy ez a neoliberális (ott konzervatív címkéjű) modell tényleg a tehetőseknek kedvezett (az amerikai reáljövedelmek jószerivel mit sem emelkedtek, a gazdagok viszont sokkal gazdagabbak lettek). Mosolyogtam is a liberális politikuson, aki – lemaradva egy brosúrával – az államot problémának nevező reagani mondást idézi – Obama korában. Amikor Amerika is „felfedezi” az állam nélkülözhetetlen szerepét.
De még ez is elfogadható lenne, ha a (vállalkozók lobbistájának tekinthető) Reformszövetség említett anyagának e leghangosabb lobbistája, a liberális párt parlamenti frakcióvezetője nem zárná ki az alkudozást is e tervezetről, amely szerinte úgy kerek, ahogy van. „Nem látok lehetőséget olyan kompromisszumra, hogy megálljunk fél úton Gyurcsány Ferenc bátortalan csomagja és a Reformszövetség ambiciózus, kellő mélységű programja között” – közölte, ami valljuk be, kissé kevély megfogalmazás egy olyan párt politikusától, amelynek (shakespeare-i szavakkal) csak emléke van arról, ami volt, hogy jobban szenvedjen attól, ami lett. S ha a kormányfő magát a tervezetet minősítette egyszerre imponálónak és dermesztőnek, akkor szabadjon megjegyeznem, hogy nekem nem imponál ez az eszi, nem eszi, nem kap mást politika, s dermedten nézem azt a lehengerlőnek szánt – az ellenvéleményeket lesöprő – kampányt, amely kibontakozni látszik. Ultraliberális publicisták gúnyolják azokat, akik „idült államfetisiszta csőlátásban” szenvednek, noha ezek Obama idején aligha vannak rossz társaságban (bár azt nem mondanám, hogy az amerikai elnököt nem lehet lekomcsizni, mert a kampány során némelyek a politikai periférián
ezt megtették). Mintha nem valami hasonló megkérdőjelezhetetlen lendület vitte volna a népszavazás falának a koalíciós kormányzatot, s teremtett domináns politikai pozíciót a minden változást (legalábbis a választások előtt) elvető nagy ellenzéki pártnak. S ha a liberális politikus e kínos kudarcból levonhatja azt a következtetést, hogy nincs több engedmény, miért is ne vallhatná a kérlelhetetlen közíró, hogy csakis a magánbiztosítók hozhatják a megoldást: el is kellene juttatni fejtegetését Obamához, akiről az amerikai konzervatív publicista azt gyanítja, hogy éhhalálra fogja kárhoztatni az egészségügy magánbiztosítói rendszerét.
Nem tetszik nekem az a vészharangkongatás sem, amely a küszöbön álló államcsőddel riogatva terelné a politikát az alku tárgyát ezek szerint nem képező reformprogram elfogadása felé. Amint nem tetszett ez az EU pénzügyi biztosának sem, aki megrótta a botcsinálta kasszandrákat, érzékeltetve, hogy az unió aligha engedheti meg egy tagállama csődjét, okkal tartva annak dominóhatásától (a Washington Post szerint sorra dőlnének be az osztrák, belga, holland stb. bankok is). A mostani – a ma élőknek páratlan – válságot nem szabadna ürügyül használni olyan elképzelések igazolására, amelyeket már a pénzügyi-gazdasági krízis előtt is megpróbáltak „eladni” ugyan-
ezek a körök. A nemzetközi sajtóban a magyar államadósság kisebb bűnbaknak számít (hiszen Európában is akadnak nagyobb arányúak), mint a lakosság és cégek vészes eladósodása devizában, ami viszont általános kelet-európai jelenség, s a legtöbb külföldi elemző szerint a mai vészhelyzet fő oka. Mi például az utóbbi híján – a kormányzat Brüsszelben sikeresnek tekintett konvergenciaprogramja nyomán – aligha kerülünk ekkora bajba. S ha a közgazdászokat nem érdekli is, az irántunk bizalmatlanná vált külvilágot valószínűleg nagyon is a magyar politika megosztottsága, a mindent „elvből” opponáló ellenzék, s bizony a vészessé vált romakérdés. Ebből a – szintén csomagnak mondható – bajtömegből túlzás kiemelni pusztán az állam „túlméretezettségét”, s könnyedén feledni azt a történelmi tényt, hogy a mai társadalom alig két évtizede merőben más világba került. A sokat emlegetett öngondoskodást legfeljebb azon nemzedékeken szabadna majd számon kérni, amelyek a rendszerváltás után lettek felnőttek. Közgazdász lehet akár kíméletlen is, hiszen nyilván szentül hisz receptje kedvező hatásában, ám egy demokráciában politikus és párt mégsem vallhatja a diktatúrák irányítóinak logikáját. Ha csak nem követjük szó szerint a brechti iróniát, s leváltjuk a – szavazati jogát gyakorló – népet.
Minek tagadjam, sajátosnak érzem a de facto egykulcsos adórendszer kierőszakolását a sávhatár előbb öt-, majd hamarosan tizenötmillióra emelésével. Nem hinném, hogy az ekként kedvezményezett, havi egymilliónál többet keresők valamennyien munkaalkalmat teremtenének (és még azt sem, hogy csakis idehaza támasztanának többletkeresletet). Ez megint távolít minket Európától, még akkor is, ha teátrálisan körbemutogatnak kelet-európai „versenytársainkra”. Mintha az egykulcsosat sietve bevezető baltiak nem kerülték volna el a válságot. Felettébb emlékeztet ez engem ismét csak a nyolcvanas évek reagani világára, amelynek hatalmas adócsökkentése (együtt a fegyverkezéssel) páratlan költségvetési deficitet okozott, s annak láttán cinikus (és őszinte) konzervatívok bevallották: ily módon akarták ellehetetleníteni az állam szociális költekezését. Ma még az sem zárható ki, hogy a válság utáni világban igenis nélkülözhetetlen marad a gondoskodó állam, s engednie mégis a kordába fogott tőkének kell, amelynek éppen zabolátlansága vezetett a krízishez. Mindenesetre nem kellene elhamarkodni olyan megoldások erőltetését, amelyek – ha vitathatóan is – akár beváltak is a válság előtti világban.
Bizony, lehet és kell is alkudozni e reformtervről, amelyet remélem alku tárgyának is szántak, nem diktátumnak. Akkor is, ha fő szponzorai a maguk területén (cégében) bízvást érvényesíthetik akaratukat. Mert azt talán mégse kizárólag közgazdászok és kapitalisták mondják meg, hogy milyen társadalomban éljünk: Roosevelt is megreformálta (történetesen az ellenkező irányban) kora kapitalizmusát, s őt az ottani Big Business egyenesen gyűlölte, noha FDR éppenséggel megmentette a rendszert. Demokráciának is, ami akkoriban korántsem volt magától értetődő (a Nagy Válság mélypontján a korszak élpublicistája, Lippmann még Amerikában is el tudta képzelni egy perce a tekintélyuralom bevezetését). Ha meggondoljuk, hogy éppen Obama közvetlen elődjének tört bele a bicskája a roosevelti Social Security privatizálásának kísérletébe, s fordult szembe vele az amerikai társadalom, akkor talán mégsem kellene ügyeletes bűnbaknak kikiáltani az államot, s javíthatatlan etatistának mindenkit, akit nem feszít az államkurtítók hevülete.  

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!