Az Oscar csak ráadás
Az Oscar-díj-átadó olyan, mint a Forma–1-közvetítések Palik Lászlóval. Valamiért senki se látja vagy hallja meg az illetékes helyen, hogy gáz (ugyan már, Albert Györgyi idejében is mindig csak panaszkodtak, semmi se jó ezeknek), mi meg morgolódva ugyan, de beletörődünk, mintha ez lenne a kötelező keresztünk, mely ellen nincs mit tenni. A millió tévécsatorna és az élő internetes közvetítések korában persze ki lehet kerülni Palikot meg Balázsy Pannát (Schiwert Takács László még az Oscar-műsorvezető páros kevésbé zavaró fele), bár ehhez némi nyelvtudás és technikai háttér is szükséges. És különben is, miért ne ragaszkodhatnánk egy színvonalas, élvezhető magyar közvetítéshez? Hátha egyszer az RTL Klubnál is úgy gondolják majd, hogy érdemesek vagyunk rá.
Amúgy a gála az idáig látott legjobb volt, ahogy ígérték. Mesés volt a díszlet, mesterien ötvözte a csúcstechnikát az Oscarra jellemző klaszszikus pompával. Pazar volt a zene és tökéletes a hangzás, el tudtam volna viselni még több zenés-táncos betétet Baz Luhrman rendezésében, nem csak óránként egyet. A filmforgatás mozzanatait követő forgatókönyvben és a bohókás show-jelenetekben egyaránt benne volt egy iskolai színjátszókör bája és a legjegesebb profizmus. Az est házigazdája, Hugh Jackman már az antréjával zsebre vágta a közönséget és a nézőket. Mivel a zenekar felkerült a színpadra, karnyújtásnyira sétálgatott az első sorban ülő Meryl Streep, Brad Pitt és Angelina Jolie előtt, egyenként megszólítva a legtöbb vendéget. Pittet időnként csak úgy is, mivel ez a poén szerint a szerződésében benne volt.
A leghatásosabb a színészek szobrocskáinak átadása volt, melyhez minden kategória öt korábbi nyertesét színpadra állították, akár egy élő filmes panoptikumban. Nem is igen jut az ember levegőhöz, ha egyszerre áll előtte Robert de Niro, Michael Douglas, Anthony Hopkins, Ben Kingsley és Adrian Brody, hogy üdvözöljék a klubban. Avagy Sophia Loren, Shirley McLane, Nicole Kidman, Halle Berry és Marion Cotillard – mintha csak a hollywoodi paradicsomban járnánk. Ráadásul, ahogy ezek a legendák személyre szólóan méltatták a jelölteket – például Sophia Loren, a klasszikus európai filmistennő Meryl Streepet, Hollywood jelenkori nagyasszonyát –, attól már nekem is könnybe lábadt a szemem. Ha megtartják ezt a szokást, ezentúl a jelölés is óriási díj lesz, az Oscar csak ráadás.
A katartikus pillanatokat azonban nem élvezhettem sokáig. Az olyan közvetítési hibák csak kis mértékben zavartak, hogy Balázsy Panna Alkonyt mond az Alkonyat című filmre, ez még lehet nyelvbotlás. Vagy hogy Diane „Lény”-nek ejti Lane-t. De mikor Kate Winslet megköszönte díját a tavaly elhunyt Anthony Minghella és Sidney Pollack producereknek, Balázsy szerint Anthony Sidneynek hálálkodott. Ennél is idegesítőbbek voltak az igazi leiterjakabok, melyekről még egy angolul nem beszélő is érezheti, hogy biztos nem ezt mondta a nyilatkozó. Az angolul beszélők pedig épp annyit azért hallhattak az eredeti közvetítésből, hogy értesüljenek a szarvashibáról. Például mikor a legjobb eredeti filmzenéért és dalért is díjazott A. R. Rahman egy Nincsen semmim, csak egy anyám című filmet idézett, Balázsy pedig lefordította, hogy Rahmannak nincs semmije, csak egy anyja. A legjobb női mellékszereplőnek jelölt Viola Davis arról beszélt a vörös szőnyegen, hogy homeopátiás stresszoldó tablettákat szedett, mielőtt Meryl Streeppel próbált, ezt Balázsy egyszerűen úgy ferdítette: „nagyon stresszes a hölgy”.
Gyakori malőr volt, mikor Balázsy Panna belekezdett egy mondatba, majd annyira lemaradt a folytatásról, hogy varázsütésre elnémult. A kínos csend rendre addig tartott, míg Schiwert Takács László be nem mondott valamit, amivel értelmet próbált adni a bennszakadt mondatnak. Vagy tovább építette a badarság emlékművét. Például mikor Sean Penn azzal viccelt, hogy különös szerepválasztásaival alaposan megnehezíti az akadémia számára, hogy elismerjék, a két kommentátor közös erővel ezt így fejtette meg: „nagyon jó érzés az elismerés” – így Balázsy, majd hallgatás. „De milyen nehéz is!” – tette hozzá Schiwert Takács. Nem tökéletességet várnék el, hiszen a szinkrontolmácsolás külön szakma. A tévében ráadásul még olyan közvetlen visszajelzés sincs, mint mikor egyszer csak mindenki elkezd hátra forogni a tolmácskabin felé…
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!