Hogy érzi magát?

Nyugodt, vidám ember – kiegyensúlyozott nő, a messze nem „nőnapi egyenjogú”. Amúgy pedig: született mentőorvos!
– Nem mondhatni, hogy luxus turistaútról tért haza a minap…
– Afrikában, Kongóban töltöttünk el egy hónapot kollégákkal, Juhász Ágnes zirci és Kurpé László hatvani háziorvossal: az Afrikai-Magyar Egyesület önkéntes orvosai voltunk, akik a kelet–kongói Kiwanja menekülttáborban a háború szenvedőit gyógyítottuk. Vagy tízezer ember él ott, a menekülés, a kifosztottság következtében legyengült szervezettel. Február 3-án utaztunk el Budapestről, Kairón és Entebbén keresztül érkeztünk meg Rutshuruba a Háború Gyermekei Segélyakció keretében. Nem is ismertem az Afrikai-Magyar Egyesületet addig, amíg valamelyik reggel – éppen „iskolába” készültem, másodéves gyógypedagógus hallgató vagyok –, a Klub Rádió egy riportjában hallottam róluk; gyorsan feljegyeztem internetes honlapjuk, a www.ahu.hu elérhetőségét. A félelmetes az volt – bizonyára a sors akarta így –, hogy egy barátom ugyanaznap hívta fel a figyelmemet egy magyar szemorvos előadására, aki vissza-visszajár Afrikába… Tulajdonképpen magamban pillanatok alatt döntöttem: jelentkezem. Csak a családommal meg a munkahelyemmel kellett megbeszélnem… Indiai ENSZ-katonák felügyelik azt a térséget, ahol dolgoztunk, a mozgásunkat ők, a békefenntartók biztosították faluról falura, jó érzés volt látni, hogy a parancsnok szívügyének tekintette  a munkánkat. Lelkileg sokkal inkább megterhelő volt a misszió, mint fizikailag: megrázó a tehetetlenség érzése olyankor, amikor tudjuk, hogy mi a teendő, de nincs intenzív terápiás lehetőség, nincsenek eszközök. „Mobilklinikánk”volt, a katonák a menekülttáborban felhúztak egy sátrat, aztán meg egy romos kőépületet pár óra alatt klinikává alakítottak. Ugyanígy a környék egyetlen iskolájában az igazgatótól kaptunk egy osztálytermet egészségügyi célra. A munkát a gyerekekkel kezdtük, szegénykék közül sok volt a férges, lázas, pókhasú… Tüneményesek, gyönyörűek, aranyosak a kicsik! A legszívesebben hazahoztam volna magammal párat!
– Itthon mi várta?
– Nem mi, hanem ki. A repülőtéren többek közt Vujity Tvrtko riporter az egyesülettől, aki sokat tett már a kongóiakért; ők köszöntöttek bennünket. Aztán pedig a munka: szigorló orvostanhallgató korom óta nem akartam más lenni, mint mentőorvos. Akkor még fakultatív volt a képzés: amikor először felültem a mentőautóra, tudtam, le se akarok többé szállni! Kivonuló orvosként dolgozom együtt gépkocsivezetővel és szakápolóval a rohamkocsiban,  tizenhárom települést látunk el Budakalásztól Visegrádig, a Szentendrei sziget egésze hozzánk tartozik. Szerencsére jó kis stabil „mag” alakult ki nálunk Szentendrén, sajnos, a pályaelhagyók valóban egzisztenciális okokból távoznak. Péter fiam 22 éves, Attila 18, kénytelenek elviselni, hogy „hagymát is hagymával” eszünk, most éppen paprikás krumplit főzök – ki vagyok éhezve a magyar ízekre…
(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!