Két vita

A Reformszövetség javaslatai ugyanis nagyon egyszerűek. Ők úgy gondolják, hogy növelni kell a tőke javadalmazását azért, hogy a tőke ide jöjjön, vagy itt maradjon, mert ha a tőke elpártol tőlünk, csődbe jutunk. Szerintük azért kerültünk bajba, mert túl sokat adtunk a társadalomnak és túl keveset a tőkének. Ebben a megfogalmazásban a tőke és a társadalom érdekei szemben állnak egymással. A politika dolga ennek az ellentétnek a kezelése, az elfogadható arány kimérése. A következő napok parlamenti vitájának paraméterei tehát ki lettek jelölve: mennyit kapjon a tőke és mennyit kapjon a társadalom? Az persze már borítékolható, hogy a vita végén a tőke többet fog kapni, mint most, és a társadalom kevesebbet még akkor is, ha a Reformszövetség szakértői azt mondják, hogy mindenki többet fog kapni, mert a tőke emelt javadalmazása előbb-utóbb egy nagyobb tortát eredményez, amelyből mindenki egy nagyobb szeletet kaphat.
Valójában tehát két vitáról beszélhetünk. Az egyik – amelyet a miniszterelnök is megfogalmaz – arról szól, hogy mi az igazságos, az ésszerű, a társadalmilag elfogadható felosztása a tortának. E logika szerint mennél többet sikerül átcsoportosítani a tőke javára annál jobban járunk hosszabb távon. A másik – melyet a miniszterelnök, a magyar közgazdászok nagy többsége és érthető módon a Reformszövetség készpénznek vesz – ezt vitatja, azt mondja, hogy a tőke a megfelelő, államilag irányított gazdasági stratégia hiányában nem képes az egész torta méretét, így mindenki szeletét növelni, még akkor sem, ha az általa igényelt feltételek biztosítva vannak.
Elismerem, hogy álláspontom, miszerint a tőke nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem téma a mai magyar politikai és szellemi elit túlnyomó többségének gondolkodásában. Nem azt vitatom, hogy a tőke általában képes-e
növelni a tortát, sem azt, hogy tőke szükséges a torta növeléséhez, sem azt, hogy az elmúlt húsz év első kétharmadában nőtt a magyar torta a tőke segítségével, hanem azt, hogy a tőke dinamizáló képességének tagadhatatlan kifulladása a „társadalompolitikai szempontok” eluralkodásának lenne tulajdonítható. Nézetem szerint a tőke a magyar gazdaságot a multik összeszerelő telephelyévé silányította, ahol a lakosság legképzettebb része bérmunkát végez. Az ún. versenyképesség, amelynek helyreállítását a miniszterelnök és a Reformszövetség egyaránt szorgalmazza, mindössze egy tényezőre, a bérmunka csökkentett költségeire épít. A magyar gazdaságnak nincs saját technológiája, nincs saját piaca, nincs módjában még a fizetőeszközének, a forintnak az árát sem ellenőrzése alatt tartani. Mi annyit fizetünk azért, amit megveszünk, amennyit a multik előírnak és annyit kapunk a portékánkért amennyit ők hajlandóak fizetni. Nincs árbefolyásoló erőnk. A munkánkból származó hozzáadott érték – a kifizetett béren kívül – nem nálunk, hanem a multi anyavállalatánál csapódik le. Röviden és némi leegyszerűsítéssel fogalmazva a magyar gazdaság Nyugat-Európa kiszolgáltatott beszállítója lett.
Sokak számára ez a helyzet még elfogadható is lehetne. A multik jól fizetnek, a munkakörülmények és feltételek általában kulturáltak, és a mostani világválság kitöréséig a multik munkahelyei biztosnak tűntek. De a dolog nem működik, mert a bérmunkából származó jövedelem elégtelen a társadalom egészének fenntartására, fejlődésének biztosítására. Valójában a szerkezet a gyarmatgazdaság szerkezete, amely a gyarmatot az állandó kiszolgáltatottság és alárendeltség helyzetében tartja.
A rendszerváltást követő évtizedben úgy tűnt, hogy a külföldi tőke gyors növekedést biztosít számunkra, de az ezredfordulóra a növekedés elkezdett kifulladni. Miért? Azért, mert a tőke olyan ágazatokba fektetett, ahol a biztosra vehető, gyors hatékonyságnövekedés lehetőségét látta az általa birtokolt technológiák és módszerek és az olcsó bérmunka összeboronálásából. Ezek a lehetőségek kimerültek. Kimerült a képzett bérmunkásállomány, de kimerült, azaz összedőlt az így előállított termékek iránti világkereslet is.
Ahhoz, hogy a magyar nemzetgazdaság ismét fejlődhessen, nem a bérköltségek csökkentésére, hanem egy olyan gazdasági szerkezet kiépítésére van szükség, amely képes a hozzáadott érték nagyobb hányadát itthon lecsapolni. Ezek lennének azok az ágazatok, amelyekben Magyarország a bérmunka költségein túlmenően komparatív előnyt élvez. Ilyen lehetne például a mezőgazdaság és az élelmiszeripar.
A magyar gazdaság nemzetközi megítélése három kérdés körül forog: a gazdasági növekedés immár hat éve eltűnt alapjai, az alulfoglalkoztatottság és az abból fakadó társadalmi megosztottság, és a kialakult adósságspirál. A piacok egyelőre úgy érzik, hogy az EU, a Valutaalap, és a nemzetközi intézményrendszer képes és hajlandó az adósság spirált kezelni. De a gazdaság növekedéséhez szükséges alapok megalkotása, az alulfoglalkoztatottság és a társadalmi kettészakadás felszámolása a mi feladatunk. Sajnos a Reformszövetség javaslatai semmit sem tartalmaznak, ami a gazdasági növekedést elősegítené, és a semminél is kevesebbet, ami a társadalmi szövet rendbehozatalát helyezné kilátásba. Így tehát a program egésze nem csak igazságtalan társadalompolitika, hanem, ami még ennél is lesújtóbb, rossz gazdaságpolitika. A jó gazdaságpolitika ugyanis megteremtené a társadalmi igazságossághoz szükséges forrást, de a rossz gazdaságpolitika csak az igazságtalanságot növeli.
Van azonban a Reformszövetség elképzeléseivel egy szűkebb szakmai baj is. Mivel a javaslat a tőkének juttatott többletbevételt az áfa emelésével óhajtja ellensúlyozni, a tervezet komoly gazdasági zsugorodáshoz, számításaim szerint a GDP kb. 7%-os visszaeséséhez vezetne, ha tőke a többletbevételt nem új munkahelyteremtésre, hanem az anyavállalat szanálásához szükséges osztalékra szánja. A megemelt osztalékszint ráadásul tovább gyengítené a forintot. A javaslatok következtében a munkahelyek száma drámaian fog csökkenni, az áfa emelése és a forint gyengüléséből származó adósságtörlesztés megugrása pedig a fogyasztást fogja mérsékelni. Mindez a GDP-nek – a Reformszövetség állításaival ellentétben – komoly gazdasági visszaesést fog eredményezni.
A harmadik, talán legmeglepőbb baj a csomagokkal az, hogy egyszerűen nem foglalkoznak az ország legégetőbb gondjával, pénzügyi helyzetünkkel. Nem oldja meg a devizaalapú jelzáloghitelek problémáját, nem csökkenti a gazdaságot összeroppantó magas reálkamatot, és nem javítja az ország fizetőképességét. Sőt. Azzal, hogy legalábbis a terv első évében növeli a költségvetés hiányát, csak növeli a bajt. 
Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk a javaslatok igazságosságáról, hatásáról a már így is vészesen kettészakadt társadalmunkra, ezek az elképzelések nem hogy nem javítják, hanem egyenesen rontják a helyzetet. Mind a Reformszövetség, mind pedig a kormány csomagja nem más, mint a már kifulladt gazdasági modell újraélesztésére tett hiú kísérlet, amely valójában a szegényebb rétegek számlájára menne. Úgy rossz, ahogy van.

Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!