Chris Rock vicces figura, akár az Oscart konferálja, akár a hajról és a hajviselet fekete kultúrára gyakorolt hatásáról készít dokumentumfilmet. Az összes fekete amerikai nő, akár sztár az illető, akár munkásosztálybeli, egy vagyont költ a hajára. A hajőrölet már egész kis korban elkezdődik, ezt a színész lányai is tanúsítják. A Sundance fesztiválon nagy sikerrel bemutatott film vetítését követően a színész-komikus a Moviehole.net filmes portálnak adott interjút.
– Részben a lányaimnak készítettem a filmet. De még csak négy- és hatévesek, ezért valószínűleg úgy hét évig még nem fogják megnézni. A témával viszont nap mint nap találkoznak ők is. Szerettem volna valami minőségit készíteni, olyasvalamit, amit eddig én se láttam, és még vicces is. Tizenöt éve akarok filmet forgatni az atlantai nemzetközi hajkiállításról.
l Miért?
–Tizenöt évvel ezelőtt épp felléptem Atlantában, mikor véletlenül belebotlottam a hajkiállításba. Életemben nem láttam még olyan érdekes és őrült eseményt. Tehát az ötlet adott volt, de akkoriban nem voltam olyan helyzetben, hogy bárkitől is pénzt kapjak a filmre. Plusz, tizenöt éve nem készültek vicces dokumentumfilmek. Teljesen más világ volt. Szóval az öltet a tarsolyomban pihent mostanáig. Egészen addig, amíg tizenvalahány évvel később meg nem születtek a lányaim, és náluk is elkezdődött a hajmizéra. Volt egy kevés szabadidőm, és úgy gondoltam, itt az alkalom az ötlet megvalósítására. Szenvedélyesen beleástam magam a témába.
l A film többről szól, mint a hajról. Az önbecsülésről, a nőiességről, és általában a nőkről szól. De még Indiába is elmentek.
− Kétfajta dokumentumfilm van: az egyikben a filmes már jóval a forgatás előtt tisztában van azzal, hogy mi lesz a filmben. Aztán megpróbálnak további információkat gyűjteni, vagy rávilágítani valami fontosra. A másik módszer az, ahogy mi csináltuk. Mint a Kosaras álmok című dokumentumfilmben, vagy mint egy nyomozó, aki egy bűnügyet göngyölít fel. Amikor elkezdtük a filmet, fogalmunk sem volt róla, hogy a végén Indiában kötünk ki, mi csak a hajkiállításra mentünk. Azonban India egyre többször bukkant fel miközben az interjúkat készítettük, így hát elmentünk Indiába. A Dudley családdal egy Obama adománygyűjtő esten találkoztam, ahová csak a belépő 30 000 dollárba került. Az ilyen helyeken az ember sok gazdag fehérhez van szokva, erre ott voltak ezek az ismeretlen feketék. „Kik lehetnek ezek?” – kérdeztem magamban. Kiderült, hogy ők a Dudley család, akik hajápolókat forgalmaznak. Egyértelmű volt, hogy őket is bele kell venni a filmbe. A többi szereplő és történet is hasonlóan intuitív módon jött.
l Meglepte, hogy ilyen kiterjedt fekete felső osztályba botlott?
− Nagyon meglepett, mert a jelenség leginkább a déli államokra jellemző. Ők onnan származnak, én viszont New York-i vagyok. Meglepő volt a számomra, milyen sok módos feketével találkoztam az Obama-adománygyűjtéseken. Én a mókás fiú vagyok, ezért bejuthatok ezekre az eseményekre, akár fizetek, akár nem, de az elnökjelölti adománygyűjtő estélyeken rendszerint a gazdagok vesznek részt. Erre ott voltak ezek a hajmilliomosok. A gazdag feketéket általában ismerik az emberek a tévéből, mert vagy színészek, vagy sportolók. De ez más volt. Olyan, mint a Dallas, csak az olaj helyett a haj hozza a pénzt.
l Nem volt furcsa ilyen sokat beszélni a hajról? Nem volt szürreális?
– Az furcsa volt, hogy nem kellett sokat beszélnem. A háttérben maradtam a filmben, de azért így is vicces vagyok.
l Ön készítette az interjúkat.
– Valóban én készítettem az interjúkat, de a megkérdezettek majd’ megvesztek, hogy beszélhessenek. Soha nem kellett fogóval kihúzni belőlük a szót.
l A fekete közönségen kívül mást is fog ez érdekelni?
− Bármilyen közönségnek mutattuk meg eddig a dokumentumfilmet, megőrültek érte. És végül is azért néznek az emberek dokumentumfilmet, hogy megismerjenek valamit, amiről eddig nem tudtak.
l Obama elnök beiktatása alatt a Sundance filmfesztiválon volt. Biztos nagyon sajnálta, hogy ki kell hagynia ezt az eseményt, de tudom, hogy szeretné eladni a filmet.
− Hadd fogalmazzak így, páran az életüket adták azért, hogy itt lehessek és személyesen reklámozzam a filmet. Én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon, mert bemutathattam a filmemet a Sundance fesztivál kritikusainak. Az édesapám nagyon büszke lenne rám. Visszatérve a kérdésre, nagyon szerettem volna ott lenni a beiktatáson.
l A tévében megnézte?
− Végignéztem az egészet, és mindenki mással végignézettem. Egyszerűen boldog voltam. A választási eredmény kihirdetésekor sírtam is. De a beiktatás már csak olyan, mint amikor az ember átveszi a diplomáját, és felveheti a sapkát meg a talárt. Amerika nagyszerű hely, remek ország és még George Bush sem tudta tönkretenni.
l Megkönnyebbült, amikor Bush távozott a hivatalából?
− Szánalmat éreztem. Csak szánni lehet a bolondot, mert nem hiszem, hogy egy pillanatig is tisztában volt vele, menynyi bajt okozott. Bush egy burokban él. Olyan, mint azok a híres emberek, akik a saját körükben mozognak csak, és ez állandóan a középpontban tartja őket. Azt sem veszik észre, hogy már nem híresek többé, mert még mindig a legjobb éttermekbe járnak...
l Állandóan ott nyüzsög körülöttük az ügynökük és a sajtósuk.
− És van egy csomó bólogató emberük. Szerintem O. J. Simpson is burokban élt. Azt hitte, hogy 1978-at írunk még mindig. Csakhogy Bush tulajdonképpen több embert ölt meg, mint O. J.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!