Akárha Rejtő-könyv jeleneteit
varázsolták volna a gondos rendezői kezek a Papp László Budapest Sportaréna küzdőterére: szék- és asztallábak ugyan nem röpködtek a levegőben, az úri közönség kiszolgálásával azonban jottányi gond sem akadt: a ringben ugyanis hatalmas pofonok, szédületes – sőt elszédítő – rúgások váltották egymást, volt kiütés, fekvő ember bőven, s még magyar sikerre is futotta az év egyik legjelentősebb hazai küzdősportos csúcseseményén, a főműsor alapján a K-1-es európai selejtezőn.
Amely a főszervez
„Utólag bevallhatom, kicsit peszszimistán álltunk neki az idei küzdősportgálának a világválság érzékelhető begyűrűzése miatt, attól tartva, hogy a korábbinál jóval nehezebb helyzetben esetleg elpártolnak a szponzorok és a nézők, de hála istennek nem így történt. Sőt az érdeklődést tekintve várakozáson felül alakult az egész” – mondta el a VH-nak, hangjában érezhető megkönnyeb-
bültséggel Katona. – Nagyon jó volt látni a csaknem telt házat, s persze legalább ennyire a reményeket visz-szaigazoló, kiélezett, látványos mérkőzéseket a ringben.”
Ahol aztán a mintegy ötórás „háborúban” volt mindenféle KO, az említett „rejtői életérzés” jegyében kézzel is, lábbal is adtak és kaptak a legények egymásnak, olykor bizony padlófogást eredményező módon. A drámai csúcspontot egy török – Musab Gulsari – nem önszántából végrehajtott alakítása jelentette, aki bizony olyan verést kapott a Kárpáti Haláltól (alig túlzó a beceneve a románok jeles harcosának, Catalin Morosanunak…), hogy átmenetileg öntudatlanul hevert el a szorítóban, és csak hosszas orvosi ápolás nyomán tért magához – már az öltözőben. Szerencsére aztán már saját lábán jött vissza és kapott hatalmas tapsot a nagyérdeműtől. Amelynek ínyenc tagjai is elégedetten csettinthettek egy-egy – ugyancsak azonnali meccs-véget jelentő comb-KO-nak, köríves rúgással befejezett ütközetnek, vagy éppen a kiskategóriás, vagyis az alacsonyabb testsúlyú versenyzőknek kiírt összecsapásoknak, amelyek már magyar sikereket is hoztak. Ez utóbbi azért is volt fontos, mert a K-1-es csaták hazai indulói hamar, és sorra-rendre elvéreztek, az egy – és egyetlen győzelmünket arató – Zentai Máté kivételével (bár a folytatásban már neki is csak a vesztesként gratuláló szerep jutott), így a korábbi karatekirályt, Török Dánielt is sajnos móresre tanította horvát riválisa. Az említett „kicsiknél”, a K-1 Maxban – a 70 kilogrammnál nem súlyosabb harcosok kategóriájában – persze, mivel azt a legjobb magyaroknak írták ki, már nem kellett „nemzeti csapásként” megélni a vereségeket, hiszen itt biztosítva volt a magyar végső győzelem is. Amely a hosszú esztendők óta abszolút megbízható, 32 évesen még cseppet sem öreg, viszont képzettsége, rutinja, tapasztalata és – korántsem utolsó- sorban – felkészültsége révén minden vetélytársán túltevő Vörös Rolandé, az egykori thaiboxos világklasszis Rehák György tanítványáé lett.
Annyi szent azonban, hogy a legnagyobb érdeklődés, a felfokozott kíváncsiság mégiscsak a – kinézetre, hírnévre, tudásra – legnagyobbak küzdelmeit, legfőképpen a fehérorosz óriás, a Vörös Skorpió becenévre hallgató Alekszej Ignasov fellépését övezte. A K-1 legfényesebb csillagai közé tartozó kiválóság úgynevezett prestige fight keretében tért vissza – hosszú elvonultság után – a jelen talán legkeményebb küzdősportjának világába, s mindjárt Budapesten tette ezt, hadat üzenve ezzel az elitharcosok válogatott nemzetközi társaságának: „vigyázat, megint itt vagyok!” Az Új-Zélandon tanyát vert, két éve magáról gyakorlatilag mit sem hallató Ignasov, ha nem is csillogott még régi fényében, azért megmutatta, mit jelent ebben a sportágban a felsőfok. Ahogy Katona Attila fogalmazott: „A Vörös Skorpió fokozatosan adta ki mérgét, nem rohanta le amúgy nagyon erős ellenfelét, a bosnyák Dzevad Poturakot, hanem fokozatosan őrölte fel az erejét, s meglehet, a nézők még többet vártak tőle, így is sok mindent felvonultatott technikai tárházából. Én még ennyit sem reméltem tőle, mivel – ahogyan azt megtudtam – csak pár hónapos felkészülés áll mögötte. Ő személyesen nekem azt mondta, nem érzi még ötvenszázalékosnak sem magát, a célja az, hogy őszre érje el a csúcsformát, s bejusson a decemberi K-1-es vb-döntőbe. Ezzel együtt nem volt kétséges, hogy Ignasov győzött, noha akadtak olyanok, akik fütyültek, pedig egyértelműen a K-1
változatlanul egyik legjobbjának számító fehérorosz nyert úgy, hogy különben már a meccs elején megsérült a sípcsontja. Ám a rá jellemző vakmerőséggel az összecsapás legvégéig sérült lábbal is vállalta a rúgásokat, ami szintén a nagyságát mutatja.”
A főszervező Ignasovhoz hasonlóan
a K-1 egy másik szuperalakját, a háromszoros világbajnok Remy Bonjaskyt is – aki ezúttal csupán díszvendégként volt jelen Budapesten – szeretné versenyzőként felléptetni nálunk. „Azon dolgozom, hogy a holland csillag is a kötelek közé lépjen a sportarénában” – mondta.
A gála hősei közé tartozott – hogy a végére hagyjuk a magyaros sikert: – Bárdosi Sándor. A birkózásban olimpiai ezüstérmes, szumóban világbajnok harcos ezúttal – a földharcot is magába foglaló – vegyes harcművészetben, „idegenül” az MMA-ban tette próbára magát. Nem először – és nem is utoljára – persze, hiszen hatodik ilyen fellépésén ötödik győzelmét aratta, horvát riválisának parányi esélyt sem hagyva. Produkciója több mint meggyőző volt, s immár a folytatás is eldőlt: a közeljövőben Hollandiába utazik, ahol ottani MMA-sokkal edzőtáborozik, készül együtt, aztán 2-3 európai MMA-gálán indul, majd az év második felében irány a sportág világközpontja: Japán. Ahol újabb híveket szerezhet magának megalkuvást nem ismerő harcmodorával, egyre sokrétűbb tudásával Bárdosi Sándor. (jk)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!