Árnyékban a napfordító év

Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva” – fél évszázad múltán, így emlékezett vissza március idusának politikai világára az egykor maga is „márciusi” ifjú, Jókai Mór. Az ország írófejedelmeként, már külföldön is jól ismert szerzőként úgy látta, hogy ’48 tavaszának küszöbén a „leghátramaradottabbak” voltunk az európai államok között: „Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési czél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének”.
 Ezt a „régi, korhadt Magyarországot” kapta el a márciusi tavasz európai forgószele. No, persze nem előzmények nélkül, de azért mégis hirtelen: miként mindannyian tudjuk, hogy a zivatar után egyszer majd kisüt nap, de amikor valójában kibújik a felhők mögül, s tényleg ránk veti éltető fényét – meglepődünk. Belföldön és külföldön egyaránt érezni lehetett már egy ideje ama bizonyos forgószél közeledtét. Jókai 1846-ban találkozott Báró Eötvös Józseffel, a szabadságharc kormányának későbbi miniszterével, majd a kiegyezés időszakában a nemzeti liberális eszményeket a gyakorlatba példás emberi és elvi hűséggel átültető politikussal, aki két évvel ’48 tavasza előtt azt mondta: „... a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: ’felelős kormány, népképviseleti parlament.” A centralisták egykori követeléseit ismételték és sokszororozták meg a márciusi ifjak a 12 ponttal, beleilleszkedvén az egykorú európai irányzatba: amikor nálunk Petőfi megírta a Nemzeti dalt, amikor Irinyi József összeállította a nemzet tizenkét pontos kívánságlistáját, a régi Európa korhadt eresztékei már sok helyütt recsegtek-ropogtak: a lengyel nemesség lázadása, a párizsi felkelés, a bécsi forradalom mind egy-egy állomása volt a zsarnokság ellen egész Európában kibontakozó küzdelemnek, s a mienkkel szinte egy időben Milánó is megmozdult, a csizma déli feléből pedig – amint Jókai írja – a szárd vezetők latin nyelven intéztek buzdító felhívást a magyar nemzethez, hogy mielőbb vívja ki szabadságát.
Mint a magyar történelemben annyiszor – alighanem mindig –, március 15-e is része lett a nemzetközi folyamatoknak, a világ beleszólt a magyar eseményekbe, s mi is beleilleszkedtünk a polgári rend kialakításáért, a szabadság kivívásáért föllobbant európai felkelések sorozatába. Amikor az országos vásár napján, a permetező majd szakadó esőben Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt, Jókai fölolvasta a 12 pontot valóban örökké emlékezetes nappal gazdagodott történelmünk: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak a napjával, a modern és szabad Magyarország megteremtését célzó követelések – felelős minisztérium, közös teherviselés, nemzeti őrsereg stb. – napjával.
 Erre a békésnek indult felkelésre – amelynek hőse Pozsonyban Kossuth és Batthyány volt, itthon a márciusi ifjak csoportja – egy esztendő múltán Debrecenben emlékezett a Pestről odamenekülő kormány, akkor már súlyos belső vitákba bonyolódva, szembenézve az orosz beavatkozás rémével, de még bízva a „szent tavaszban”, vagyis Görgey páratlanul sikeres tavaszi hadjáratában. Rá egy hónapra Kossuth eléri politikai célját, kormányzóvá választják, a Habsburg-házat megfosztják a tróntól. De a szép hajnal évfordulóján ne szaladjunk előre az emlékezésben: az ugyancsak Jókai emlegette napfordító évre s benne a napfordító napra – március 15-re – azóta is mindig és minden rendszer emlékezett és emlékezik, olykor kisajátítva az ünnepet, olykor – miként Babits írta – csak a „vak Megszokás és a süket Hivatal” vitetett koszorúkat Petőfi, Kossuth, Jókai és többiek sírjához. Elhangzanak majd most is egybevetések március idusával, hivatkozások az egykori követelésekre. Ezek hamis párhuzamok, manapság amúgy is hemzseg a magyar közbeszéd az igaztalan összehasonlításoktól, a tények történelmietlen fölidézésétől: újra „leereszkedik a vasfüggöny”, itt a „csendes forradalom”, hallani egyfelől, újra elő a tizenkét ponttal, „új rendszerváltozást” – sürgetik másfelől. Mesebeszéd, sem egyiknek, sem másiknak semmi köze a valósághoz, a napi politika önös érdekei szorítanak némelyeket a kormányoldalon, másokat a jobb, sőt a szélsőjobb térfelén, hogy a maguk ízlése szerint formálják nemzeti múltunk egyik legszebb fejezetének máig élő, s persze vitára is okot adó eseménysorát. Mert ’48 márciusa  a maga teljességében értelmezendő: az előkészítéssel együtt, tehát Kossuth felirati javaslatával, a bécsi úttal, aztán a diadalmas napot követő tömeges lelkesedéssel, a háttérben gróf Széchenyi István tragikus alakjával, aki bámulatos reformjaival alighanem a legtöbbet tette azért, hogy az ország minél többet lépjen a polgárosodás felé, s aki majd fokozódó aggodalommal és önmarcangolással figyeli az eseményeket, de most ezekben a napokban sok mással együtt elismeri, az ifjak napfordító lelkesedése nyomán néhány nap alatt többet haladt az ország, mint korábban akár évtizedek folyamán; s idetartoznak az áprilisi törvények, ide az európai nagyhatalmi viszonyok, s persze a későbbi – már említett – személyi és politikai viszályok kialakulása, kivált a radikálisok és a fontolva haladók egyre élesebb vitája. E szellemi és politikai közegben formálódott a liberális nacionalizmus, sok-sok árnyalattal, Széchenyi és Kossuth, majd utóbb, inkább már a bukás utáni feltámadás idején Deák és Eötvös gondolataival: a polgári magyar nemzet megteremtését – a fogalmat Gyurgyák János elemzi Ezzé lett magyar hazátok című kivételes mélységű monográfiájában – mindegyikük alapvető célnak tekintette, a változatos elemeket gazdagon befogadó szemlélettel. Gyurgyák kimutatja, hogy e liberális eszményeken léptek túl a századforduló tájékán születő új ideológiák – az újkonzervativizmustól a polgári radikalizmusig –, az egymásnak feszülő és egymást kizáró nemzeti eszmék. Elemzése ’48-ból a mába vezet: a különböző elgondolásokat kidolgozó értelmiségi csoportok egymás létét, legitimációját kezdték kétségbe vonni, szekértáborokba vonultak. Ismerős? A ’48-as örökség liberális nacionalizmusának mai szemmel is elképesztő sokszínűségét és utolérhetetlen toleranciáját fokozatosan a minimális egyetértés és konszenzus hiánya  váltotta föl. Az elmúlt évszázad magyar történelmében és a rendszerváltozás utáni években – írja Gyurgyák – az egymást kizáró nemzetfelfogások nyomán és a sokszínűség elhalványulása vagy éppen eltűnése miatt az egymással vetélkedő értelmiségiek csoportjai kizárólagosságra törekedtek és törekednek, ellenfeleiket kizárnák a nemzetből, s nemhogy megérteni próbálnák, inkább erkölcsileg-szellemileg megsemmisítenék őket.
 E gyászos történelmi hagyaték éledt újjá a rendszerváltozás után, s a küszöbönálló márciusi idus sem fog különbözni az utóbbi két évtizedben lezajlott 15-i ünneplések többségétől. A szekértáborok külön vonulnak, a kirekesztők lármáznak, a közbeszéd hangos lesz az erőltetett aktualizálásoktól, s a márciusi ifjak, elődeik és utódaik liberális nemzeteszményeinek páratlan sokszínűsége úgy tűnik el az ünnepi megemlékezésekből, mint füst a kályhacsövön, csak valami fekete zagyvaságot látunk. Tort ül az engesztelhetetlenség, s a márciusi elődök befogadó szellemiségét most is nagyítóval kell keresni. Százhatvan éve a kolozsvári Honvéd arról számolt be, hogy március idusának első évfordulóján „az ünneplést nem hideg külsőségek, nem gépszerű formalitások tevék érdekessé”. Manapság az emberek szaladnak ki a fővárosból, sokan elbújnak otthonukban, mert – félnek. Elszenvedik a kisajátító hajlamú, hideg külsőségek és gépszerű formalitások alakította ünnepi szónoklatokat.
Itt tartunk ma, március idusának fényes sokszínűsége csak álom.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!