A szó – RÁK – már régóta nem a vízi élőlényt jelenti az emberiség számára a nyelvekben. Hanem egy kórt, amelyből még mindig sokak szerint nincs kiszállás – vagyis a végállomás a halál. Pedig ez már nem igaz! Ami évekkel ezelőtt még halálos volt, ma már gyakorta nem reménytelen! A tudomány, a kutatás, s ezeknek a klinikai-kórházi, sőt immár otthoni gyakorlatba integrálódása nyomán egyre nagyobb az esély a túlélésre, a gyógyulásra, vagy, hisz az élet valóban múlandó, az emberhez méltó – méltósággal viselhető, fájdalommentes – halálra. Kutatók és klinikusok, a legkülönbözőbb tudományágak erős összefogására van szükség a rák elleni hatékony küzdelemhez.

Ez volt a Magyar Onkológusok Társasága (MOT) megalakulása 50. évfordulóján most megrendezett kongresszus legfőbb, mindannyiunkhoz szóló üzenete. Oláh Edit professzor asszony, a társaság leköszönő elnöke szerint – utóda egyébként Szentirmay Zoltán, az Országos Onkológiai Intézet patológus főorvosa – a MOT a legöregebb, egyben legnagyobb „ráktársaság” a kontinensen, s az Európai Rákkutató Társaság és az Európai Orvosbiológiai Kutatások Koalíciója tagjaként tanácsadással részt vesznek az Európai Parlament munkájában is. A jubileumi kongresszus kiemelt témái a leggyakoribb daganattípusok voltak: a tüdőrák, az emlőrák, a vastag- és végbélrák. Emellett  – most először – a kiváltó okok között külön foglalkoztak a lelki tényezők, a stressz szerepével is. Oláh Edit szerint tanulságos: a korábban „elefántcsonttoronyban” ülő kutatók és a betegágyak mellett ülő klinikusok már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy külön-külön dolgozzanak. Idén először fordult elő, hogy az Európai Parlament a külügyek rovására 7 milliárd eurót át is csoportosított olyan „alkalmazott rákkutatásokra”, amelyek összekapcsolják az eredményeket, a közös lehetőségeket – nem csupán a daganat legyőzéséért, hanem az egész ember gyógyításáért – az egyre inkább valóban az egyénre genetikai-lag szabott, biológiailag célzott, csak a kóros szövetrészekre ható, ám oda nagy dózist adó kezelésekkel a legelső, sokkoló diagnózistól egészen a rehabilitációig. Európában amúgy ez a szakmai szövetség elsőként állította össze a Nemzeti Rákkontroll Programot, mely 15 éve, rendszeresen megújítva adja meg a hazai daganatos betegellátás részére a követendő, a szó legszorosabb értelmében korszerű programokat. Ma Európában egyébként minden harmadik újszülöttnek megvan az esélye arra, hogy élete során valamilyen daganatos betegség alakuljon ki nála, s mint azt Kásler Miklós professzor, az hét kutatói és 10 klinikai osztállyal bíró, évi 16 ezer(!) új beteget ellátó Országos Onkológiai Intézet főigazgatója elmondta: Magyarországon minden negyedik ember valóban rákos megbetegedés miatt hal meg.
A budapesti jubileumi kongresszuson előadást tartott Bajcsay András sugárterápiás szakonkológus, főorvos is, aki „civilben” ötgyermekes édesapa, s júliusban műtötték meg „húsz éve saját kórházában” kollégái, Köves István sebész főorvos és Danczig Ágnes aneszteziológus vezetésével; a mostani, januárban lejáró kemoterápiájának szakmai felelőse pedig Horváth Zsolt. Előadását nem ő, hanem onkológiai intézetbeli munkatársai szervezték meg a számára – éppen a betegsége miatt, hiszen sokéves elméleti tudományos és gyakorlati munka ide, vagy oda: a betegsége a nyáron lekötötte. Talán éppen ezért is kapott ő a tüdődaganatok kezeléséről beszélve a legtöbb tapsot… Előadásában felhívta a figyelmet arra, amit már maga is megfogadott: az odafigyelésre önmagunkra, mert a terápia akkor hatékony, ha igyekszünk a bajt az életmódunkkal, egészségkultúránkkal  megelőzni, vagy ha már megvan a baj, kellő együttműködéssel segédkezni, szövetkezni a gyógyulásért. Sugárkezelést saját osztályán nem kap, ám a „kemóval” dolgozik, a pénteki bekötést, az adagoló pumpát „zsebre vágva” hazaviszi, éli az életét… A negyvenes éveiben járó szakembernél vastagbélrákot diagnosztizáltak közvetlenül a szabadsága előtt, miután „hessegetve a gondolatokat” már kora tavasztól olykor egyszerű stresszes hasfájásra, a gyorsan „állva lezavart” benti ebédek okozta gyomorszáji panaszokra, vakbélirritációra, esti, otthoni „túlevésre” gondolt előtte – ugyanúgy, mint mások. A „civilek”, a nem szakmabéliek. „Mielőtt bementem a műtéti vesztőhelyre, bevallom, férfiemberként is sírtam egy kicsit kora reggel a fürdőszobában, pedig  gyermekkorom óta nem tettem ezt – magamért…” – mondta el az orvos. A műtét jól sikerült, még egy kicsit nyaralni is tudott… Bent meg igyekezett „jó beteg” lenni – a többiekre, a jól szervezett teamre ráhagyatkozni, szakmabeliként sem okoskodni. Meg kellett „tanulni” WC-re menni, egyedül mosakodni, a nővérkéknek engedelmeskedni…
Bajcsay főorvos szerint ma már a tudomány igazán „bedside” – azaz ott van a betegágynál nálunk is, ha valamit felfedeznek, az pár hónapon belül megjelenik a terápiában, az orvosok meg sem tudnak moccanni a kutatók nélkül – ám a visszajelzés ugyanúgy fontos a túlparton, hiszen a nagy verseny mindannyiunkért folyik! A szakember-beteg bevallotta: rengeteget tanult a nyár óta, s a kontroll alól sem fog „kibújni”, munkára, meg minden másra hivatkozva. A legnagyobb tanulság pedig egyértelműen három dolog: a kollégái helyette zokszó nélkül végezték a túlmunkát; amikor „megzuhan” az ember, Isten, a család a legnagyobb segítség; eddig sem volt kőszívű a betegekkel, de most még együtt-, azaz beleérzőbb, bár kellett a pár hét betegállomány, hogy ne a saját baja, hanem a másoké foglalkoztassa. Megtörtént: betege panaszkodott a karján bekötött kemoterápia okozta sérülésről. Aztán orvosának a rövid ujjú pólójától látható felégésre esett a pillantása. Szavak nélkül megértették egymást.
Vasváry Artúrnét, a Magyar Rákellenes Liga elnökét 1986-ban operálták meg mellrákkal. Él és a többiekért dolgozik. Szervezi a szűréseket, a leggyakoribb daganatokkal, az emlő-, a méhnyak-, vastagbél-, tüdő- és az egyre gyakoribb „rejtőzködő” limfoma- és szájüregi rákokkal kapcsolatos felvilágosító előadásokat, beteg-orvos találkozókat, kampányokat, adományozásokat. Legutóbb az Országos Korányi TBC és Pulmonológia Intézet betegei kaptak a Liga által szerzett párásítókat, nyomáskiegyenlítőket a gyógyuláshoz, a jobb közérzethez. Mint elmondta: nagyon jó, hogy onkológiai centrumok vannak a megyékben, s a fővárosban öt helyen, mert itt a patológus és az egész csapat azért van, hogy a beteg „szakszerűen” gyógyuljon. Egy-két hét várakozás az immár számítógéppel tervezett beavatkozásba, kezelésbe belefér – igaz, hónapok a mégoly hivatalos és tisztességes várólistán már nem. Sajnos erre is akad azért példa. Ám a korábbi „nem centrumi” ellátásnál sok volt a gond: volt, hogy a beteget agyonsugarazták ott, ahol évi négy-öt esettel álltak szemben, a napi négy-öt helyett. A legklasszikusabb példa: Karcagról telefonált egy asszony, hogy a férje rákkezelésében kellene segíteni, három éve műtötték, azóta többször is „belenyúltak”… Semmilyen csatlakozó terápiát nem kapott – a késen kívül. Az ereje teljében lévő férfi meghalt – ha stabilizálják állapotát, akár ma is élhetne, dolgozhatna. Vasváryné szerint viszont most, amikor az egészségügyi reform napirenden van, mindenképpen tudniuk kellene, mi „jár” a rákbetegnek „alapban” és „extrában”, miért nem kell fizetni, s miért kell? Valahogy rögzíteni kellene mindent A-tól Z-ig, nem homályosan leírni az egészségbiztosításban is, mint a gépjármű-biztosításban. Ott tudjuk, mit várhatunk. Márpedig az emberi szervezet is „veszélyes, azaz veszélyeztetett üzem”.
S még egy rövid történet. Báló Ilona a balatonszárszói, s a környékbeli rákbetegek mentora – sok-sok éve túlélő, a pécsi egyetemi klinikai centrumban Stefanits Klára docens visszajáró betege, jelenleg egy emlődaganati kiújulás miatt kap éppen kemokezelést. Évek óta a budapesti lánchídi, szeptemberi „rózsaszínű” Lánchíd, a mellrákellenes küzdelem Egészség Hídja aktív résztvevője, aki – mint állítja – „összevissza kaszabolva” is nemcsak kálvinista hívőként, de anyaként, élet- és embertársként is életre, mások segítésére van ítélve.  Ezért ő „merő unalomból” meleg gyapjúzoknikat köt most a kezelése alatt, hogy azokat a hajléktalanokat támogató Oltalom Karitatív Egyesület elnöke, a Wesley János Teológiai Főiskola rektora, Iványi Gábor lelkész és munkatársai segítésével a télen a legjobban szükséget szenvedők részére eljuttathassa. Valószínűleg így érdemes élni. Egyszerre önmagunkért és másokért – amíg lehet.Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!