Hogy érzi magát?

Szabadfoglalkozású fotográfus, tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, évekig az Amaro Drom újság fotósa, majd főszerkesztője volt; házas- és alkotótársa – immár vagy három évtizede Stalter György fotóművésznek. Göncz Árpád írt előszót Másvilág című, cigánytelepeken készült albumukhoz e kezdettel tíz esztendeje: „Ha van a létezés peremén túli világ, ez az… a képeknek reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van.”
– Az új tárlat – a Magyar Fotográfusok Háza Mai Manó Galériájában, a budapesti Nagymező utcában – viszont egy „más világ”…
– De én azonos vagyok önmagammal. A Csalóka Látszat „csalóka látszat”. S mint az április 26-ig látható kiállítás megnyitóján elmondtam: származásomból, lelki alkatomból, nem utolsósorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a Valóság és a Mese – így, nagybetűvel – szorosan összefonódik, a köztük lévő szűk mezsgye átjárható. A képeim felnőtt meséket mondanak el, korhatár nélkül. Akinek nem mesélnek kisgyermekkorában, akinek az életéből ez az élmény kimarad, más ember lesz, a képzelet, az asszociációs képesség később már nem fejleszthető ki. Talán a lányainkat – Judit gyártásvezető, producer, Anna, a „kicsi”, a digitális technikát választotta a magáénak – sem a film, a mozi világa vonzotta volna, ha nem hallanak annyi mesét. A gyerekek nem véletlenül szeretnek a történetekben félni – mert a mese végén van oldás és megoldás, feloldódás és feloldozás; mert a mesékben még a legreménytelenebb helyzetekből is van kimászás… Kiskoromban Sárváron rengeteget rajzoltam, tanárom javaslatára a képeimet elküldtem Indiába, az újdelhi gyermekrajzversenyen díjat nyertem. Aztán többé nem vettem a kezembe ecsetet, ceruzát. Ha nem jön Gyuri, s nem ébreszti fel bennem a vizualitást, talán csak nyolcvanévesen furakodott volna elő (meg)látás és látvány iránti vágyam. Asszimilálódott, „polgári”  cigány családba születtem: apám pék és cukrász, édesanyám varrónő volt, akik szerint nekem a legtisztábbnak, a legszebbnek, a legokosabbnak, „tízszeres, százszoros túlteljesítőnek” kell lennem. A nagyszüleim meg muzsikus cigányok voltak: egyik nagyapám kottaolvasó, tanult és külföldön is tanító prímás, a másik „filhallás” után muzsikált. A két família tűz és víz. Nagy botrány, igazi – bár jól végződő – Rómeó és Júlia sztori volt szüleim házassága. Dédapám lókupecként a bakonyi betyárok lovait cserélte – nagyanyám valós meséiből tudom, ha égett a házikó ablakában a mécses, jöhetett Savanyú Jóska a lováért, ha nem, pandúrok voltak a közelben – vagy fordítva?!…
– Innét az elkötelezettség is tehát…
– Nem. Az is Gyuritól. Pesti fiúként esztergomi katolikus gimnáziumba járt, a fotószakkörben a paptanárok felkarolták a tehetségeket – ő a szabad idejében az esztergomi cigánytelepre járt ki fényképezni… Már akkor a „másvilágba.” Én viszont amíg nem néztem szembe romaságommal, amíg nem vállaltam, addig fájt. A tény. Gyermekápolónőként, munka mellett érettségiztem, s tőle tanultam meg fotografálni. Akartuk a gyermekeinket, befogadott kutyusainkat, és igen, a könyvünket – a „harmadik gyerekünket”. E mostani tárlatból szeretnék egy új kötetet, a Nemzeti Kulturális Alaphoz pályázom. De igazából a Másvilág képeit szeretném a legeslegforgalmasabb fővárosi metróállomás falain megmutatni! Mert a földkerekség sok nagyvárosában volt kiállításunk, de sehol sem azt mondták: „jé, a fotókon ezek cigányok, hanem azt, hogy teljes kilátástalanságban, harmadik világi állapotok közt élő emberek – Európában”. A ma sok bajában talán mégsem fordítanák el a fejüket az emberek, mert hiszem, hogy a szolidaritás kódolva van az emberekben.(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!