Kedves Naplóm!

… miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, hogy túl vagyunk a kis balhévá szomorított nagy nemzeti ünnepünkön, amikor is, aki tehette, jó messzire elkerülte a fővárost, pláne a Kossuth teret és környékét, így emlékezve az 1848-as forradalomra, Petőfire és társaira…
… miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutnak régi március 15-ikék, amikor bátorság volt kokárdát tűzni a ballonkabát hajtókájára, de büszkén viseltük, mert ez akkor jelentett valamit…
… miközben ezeket a sorokat írom, elhatározom, hogy nem írok erről többet, hiszen valahol, valamikor – jó pár éve – elveszett az ünnep, maradt valami más, amit megfogalmazni sem lehet, olyan elkeserítő…
… miközben ezeket a sorokat írom, szemem egy meghívóra téved, amely arról értesít, hogy március 21. antirasszista világnap, és ebből az alkalomból kerül sor nálunk is a Radnóti Miklós antirasszista díj átadására, az idén a kilencedik alkalommal…
… miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, milyen jó lenne, ha nem lehetne senkinek adni ezt a díjat, mert nem létezne rasszizmus, sem nálunk, sem a világban sehol. De van, létezik, újraéled, bátorítva van, nemcsak nálunk, hanem a világban egyre több helyen…
… miközben ezeket a sorokat írom, Radnótira gondolok, akiből díj lett, és „nem tudhatom”, hányan ismerik, olvassák őt, a költőt, a 100 éve születettet, az 1944-ben elhurcolt és mártírhalált halt magyart…
… miközben ezeket a sorokat írom, eljátszom a gondolattal, vajon hány év vagy évtized kell még, hogy nálunk az ünnep ünnep legyen, március 15. Petőfiről szóljon, hogy együtt és itthon ünnepeljünk, hogy a köztársasági elnök itthon és hozzánk szóljon, és hogy Radnóti költő legyen újra…
… miközben ezeket a sorokat írom, egy idézet jut az eszembe: „Oly korban éltem én…”

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!