Merjenek baloldaliak lenni!

Bízvást elmondhatná ezt a publicista is, akit szombat délelőtt cikkírás közben „zavarnak” a fejlemények (és az izgatott telefonálók). Sejthető volt persze, hogy a szocialisták hétvégi kongresszusán a személyi ügyek szorítják háttérbe – a politikai pártok szokása szerint – a stratégiai
vitákat, de ilyen drámai fordulatra kevesen számítottak. Egy miniszterelnöki lemondás természetesen minden mást háttérbe szorít, pedig – ha valamikor – a személycserénél is sorsdöntőbb a szocialisták stratégiájáról dönteni. Arról, hogy hihetetlen ellenszélben, vagy más hasonlattal: két tűz között is merjenek-e baloldaliak lenni.
Merthogy két oldalról zúdul a kormányzó pártra politikai pergőtűz, az aligha vitatható. A jobboldal ádáz – időnként teljesen irracionálisnak ható – támadásai szinte már megszokottak, legfeljebb új elem a hihetetlen magabiztosságuk, megelőlegezett diadalérzetük, amely párosul különböző hangadóik nyílt fenyegetőzéseivel. Nem alaptalanul hiszi több elemző is, hogy immár nem is csupán politikai ellenfeleiket fenyegetik, hanem – túltengő boszszúvágyukban, leszámolási indulatukban – magát a demokratikus berendezkedést is. Kétségtelenül túl sok baljós kijelentés hangzik el nemcsak szélsőjobbról, hanem a hatalomra jutásra esélyesnek látszó legnagyobb ellenzéki párt vezéreinek szájából is.
De az utóbbi években már elszokhattak a baloldaliak azoktól a liberális szidalmazásoktól, amelyekből a rendszerváltás táján még bőven kijutott a szocialistáknak. Talán ezért sem volt szerencsés ötlet a tavaly tavaszi koalíciós szakítás, mert a kisebbségi kormányzás fenntartásához nélkülözhetetlen alkalmi liberális támogatást némelyek – újsütetű és a jobboldalon amúgy is kétségbe vont ellenzékiségük bizonygatására – politikai gorombáskodással vélik kompenzálni. Kivált most, amikor a válságkezelés kényszere kritikus kérdéseket vet fel, s a liberálisok (és persze a hajdani válságkezelőt váratlanul soraikba verbuváló konzervatívok is) szeretnék rákényszeríteni a baloldalra a maguk reformkoncepcióit. Azokat természetesen egyedülinek, kizárólagosnak minősítve. Előre látható, hogy az esetleges új kormányfő megválasztásánál a parlamenti zsarolási potenciáljukat megpróbálják érvényesíteni, ami részükről persze logikus törekvés. Nagy dilemma elé állítva a szocialistákat.
Nekik ugyanis életbevágó lenne most – éppen most! – komolyan venni azt a jelszót, amivel eddigi miniszterelnökük kedveltté tette magát köreikben még a Medgyessy-kormány idején: „merjünk baloldaliak lenni!” Mármint a szónak modern, 21. századi értelmében. S bizony: válságkezelés közepette is! Emlékezetes, hogy az MSZP 1998 tavaszára kilábalt a Bokros-csomag okozta népszerűségi gödörből, s a választások első fordulóját meg is nyerte (de nem eléggé a végső mandátumtöbbséghez). Ennek valószínűleg egyik nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy az akkori szocialista kormányfőnek sohasem kellett bizonygatnia baloldaliságát, s elég bölcs is volt a régi aranyszabályt megtartani: a csomagnak névadó miniszterétől időben megszabadulni. S neki hamar megbocsátották a megsanyargatást, mert tudhatták róla: „vérző szívvel” teszi. Meg hát szerencséjére a világgazdaság is kedvezett a kilábalásnak. Ma természetesen ebben is különbözik a helyzet, ám egyvalamiben semmiképpen sem: a társadalom „alsó” felének-kétharmadának nem lehetnének kétségei, hogy ki, melyik politikai erő áll igazán az ő oldalán.
Ebben a választásokat eldöntő vetélkedőben csak látszólag áll nyerésre a Fidesz, amely egyfolytában a „zemberekért” aggódik, elutasítva mindent és bármit, ami az egyensúlyteremtéshez elengedhetetlen. Hogyne, jól hangzik ez a folyamatos „emberezés”, amely nem véletlenül váltotta le a korábbi „polgározást”. Az ugyanis arról árulkodott, ami a Fidesz-kormányzás alatt nyilvánvaló lett: egyre szemérmetlenebbül érvényesítették a társadalom tehetősebb felének érdekeit. A pártvezér tavaly a Kéri-körben (zárt ajtók mögött) állítólag fejtegette is, hogy – a kilencvenes évek szocialista kormányával ellentétben – ő az „aktívak” érdekeit tartotta szem előtt az „inaktívakkal” szemben (a 30 milliós plafonú, adófizetők pénzéből támogatott lakáskölcsönök ezt világgá kiáltották, hiszen ki tud, nem tehetős ember egyáltalán törleszteni ekkora hitelt?) A „zemberekért” kamopánystratégia ezt próbálja elfedni, s ellenzékben meg lehet úszni a színvallást, amit kormányon már nem: melyik embercsoport javára és melyiknek a rovására kezelnék például a válságot?
A liberálisok és konzervatívok a – munkáltatói érdekeket nyíltan képviselő – Reformszövetség csomagjának erőltetésével nem nagyon csinálnak titkot abból, hogy a szanálást a szegényekkel fizettetnék meg (azzal a mentegetőzéssel, hogy hát ők vannak sokan, tőlük lehet elég pénzt beszedni, az őket segítő kiadások megkurtítása kínál érdemi csökkentést). De egy baloldalinak mégiscsak nehéz tudomásul vennie olyan reformprogramot, amely elveszi a 13. havi nyugdíjat, közalkalmazotti bért, s már rövid távon olyan magasra tolná az alsó adókulcs sávhatárát, hogy szinte mindenki aláférjen. Gyakorlatilag felszámolva a 20. század vívmányát a progresszív adózást. Tetszetős érv, hogy kelet-európai „versenytársaink” sorra ezt teszik, bár az egykulcsosat már alkalmazó baltiak, ukránok mintha semmivel sem volnának jobb helyzetben nálunk. S amint a minapi cikkében egy közgazdász akadémikus kimutatta, a válságkezelés és a reformálás más-más lépéseket indokolna, az utóbbiak netán még mélyítenék is a krízist (megint csak a szegényebb fél rovására). Jogos a gyanú, hogy a Reformszövetség tervét a kormánypártra rátukmálni akarók valójában kihasználnák a válság okozta pánikot, elfogadtatni azt, amit korábban nem tudtak eladni.
Nincs is azzal semmi baj, ha valaki kiaknázná a válság riadalmát: voltaképpen ezt teszi Amerikában Obama is. Csak éppen ő egy második New Deal, a jótékony államot erősítő program érdekében. A mi leghangosabb reformereink viszont éppen az ellenkező irányban változtatnának. A brit Guardian hasábjain írta egy munkáspárti képviselő, de nálunk is célba találna: „Az eltökélt piacfundamentalisták újra szerveződnek és az állam további lebontását sürgetik, több privatizációt és minden egyenlőségi elképzelés felfüggesztését, kedvezendő a tőkének”. Miközben a Washington Post egyik publicistája éppenséggel a német és a skandináv modellt kínálja követendőnek, s a friss közgazdasági Nobel-díjas Krugman meg arról írt a héten a New York Timesban, hogy „az egyetlen, ami Európát most segíti éppen az, amiért a legtöbb bírálatot kapja: a jóléti államainak mérete és nagylelkűsége, amely a gazdasági zuhanás hatásait tompítja. S ez nem kis dolog. A garantált egészségügyi biztosítás és a jelentős munkanélküliségi juttatások biztosítják, legalábbis eddig, hogy Európában nincs akkora emberi szenvedés, mint Amerikában”. S az Amerikában élő Szelényi professzor arról ír a szombati Népszabadságban, hogy „a jóléti államot nem nyesegetni kell, hanem éppenséggel ki kell építeni a korszerű szociális rendszert”. Vagyis a baloldaliság lényege mit sem változott. Az a brit politikus történetesen Blair 1995-ös Labour-belépőjét idézi, aki szintén mert baloldali lenni: „Mielőtt késő lenne, újra fel kell fedeznünk ezt a fajta Labour-politikát, amit…akár új szocializmusnak is nevezhetnénk” (vagyis ő nyíltan visszatérne a hajdani munkáspárti programhoz).
S ha komolyan tartunk – márpedig aligha oktalanul – a nem éppen európai normáknak megfelelő magyar jobboldal túlhatalmától, akkor még inkább fel kell vállalni ezt a – természetesen a nyugat-európaihoz hasonló – baloldaliságot. Nem gyengíteni, hanem erősíteni a társadalom (nálunk ugye a rendszerváltozás!) veszteseiről gondoskodni képes államot. Hogy e társadalom „alsó” fele-kétharmada legyen vele tisztában: igazán csakis a szocialistákra számíthat, ahogy egyébként Nyugaton is. Esélye se lehet a baloldaliságát szégyenlősen leplező szocialista pártnak arra, ami pedig egyedül csökkentheti a választási vereség mértékét, s akár még meglepetést is okozhat: kiugratni időben a nyulat a Fidesz bokrából, hogyan is érintené a „zemberek” egyes csoportjait az ő bűvös válságkezelésük. Ezt a kritikus – a tét folytán akár történelminek is mondható – csatát a „zemberekért” a jobboldallal csak egy nyíltan baloldali erő vívhatja meg sikerrel. 1948-ban minden elemző, kommentátor esélyt sem adott Trumannak és demokrata pártjának, ám a roosevelti örökséget felvállaló kampány milliókban tudatosította, mennyit köszönhet nekik. S lett meglepetés, de mekkora!
Mivel szerintem liberális és mérsékelt konzervatív érdek is a Fidesz túlhatalmának megakadályozása, a most kezdődő alkudozásban az új kormányfő személyéről e két kis párt sem feszítheti túl a húrt. S ha jobban meggondolják, közös érdeknek is felfoghatják, hogy ne lehetetlenítsék el – parlamenti zsarolással – a szocialisták baloldali értékeinek érvényesülését a kötendő kompromisszumban, odalökve az erre fogékony tömegeket a Fidesznek. A szocialistáknak pedig az alkudozás során minél többet kell kiharcolniuk e baloldali értékekből. Végtére is, mégsem járja, hogy a válságkezelés közterheiből éppen a társadalom tehetősebb harmada ne vegye ki részét. A 19. századi reformerek éppenséggel a maguk közteherviselésének vállalásával nyitottak. Olyan új miniszterelnökben kellene tehát megegyezni, aki tisztában van vele: a pénzügyi egyensúly eléréséhez a társadalmit is meg kellene őrizni, s a versenyképesség nem járhat a versenyképtelenek végleges „leírásával”.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!