Amikor a legkisebb hódítja meg a világot

l Kispesti, Wekerle-telepi gyerekként állítólag én is láttam Puskást. Aranycsapatbeli társáról, gyermekkori barátjáról, a később Bozsikról elnevezett pályára, a közeli stadionba akkortájt még egy másfél-kétéves kislánnyal a nyakában is kimehetett meccsre apám. „De ön Puskás volt…”
– És berúgtam a győztes gólt… Az ’50-es években szülővárosomban, Székesfehérvárott, mint mindenütt az országban, minden kisfiú focizott. Nagybátyám válogatott sportoló volt, ha tehette, mindenféle sporteseményre kivitt. 1954 júliusát írtuk, amikor az Aranycsapat a döntőt játszotta – s mi, kölykök egymás közt kiosztottuk a szerepeket. Voltam tán hatéves, még óvodás. Az udvaron fociztunk, az ablakba meg kitettük a rádiót, mert közvetítette a meccset. Szepesi üvöltött, örült a magyar góloknál, Puskás az elsőt, Czibor a másodikat rúgta be – mi közben önfeledten szórakoztunk. Aztán síri csend lett, majd Szepesi sírni kezdett. S én akkor lőttem be a gólt. Puskásként. Amikor a csapat vesztett a németek ellen…
l Tíz napja mutatták be Puskás, Hungary című dokumentumfilmjét. Azóta járja az országot, vélhetően nem sokat alszik.
– Nem, de ez maga az öröm. Gyermekkorától követtük nyomon az életét – végül 116 perc lett a vágott film, amelyben 40 percnyi archív felvétel van, közel száz interjúalannyal forgattunk Tóth Zsolt operatőrrel itthon és külföldön. Öcsi – Öcsi bácsi – sorsa mindig is érdekelt. Szorosan kapcsolódik diadalmenete, majd a róla való hallgatás Magyarország történelméhez. Egyébként Fehérvárott, mint a nyugat-magyarországi településeken általában, ha „mákosan-rizsszemcsésen” is, de lehetett fogni az osztrák tévében Grazot a ’60-as években. Egy-egy nagyobb nemzetközi meccs alkalmával el-elhangzott Puskás neve. Kérdeztem apámat: ez az a Puskás? Mert itthon elhallgatták. Pedig a glasgow-i BEK-döntőn négy gól is rúgott. A magyar sajtónak óriási a felelőssége ebben – jó, tudom, hogy az „öncenzúra” erős politikai ösztönzésre működött ilyen kiválóan…
l De aki kiment és visszajött, az is hallgatott róla.
– Akik kimentek és visszajöttek, azok közt volt, aki írásban adta le „jelentős” véleményét, így idézőjelben. S volt, aki azért hallgatott, mert nem akart rosszat. Sem magának – sem neki, bár  a ’60-as években felmentették katonatisztként a „hazaárulás” vádja alól. A kádári kirakatpolitika előtérbe tolta ismert embereit, de a rendszer kiszámíthatatlan volt, nem lehetett tudni, hogy a hatalom miként reagál. Lakat Károly edző fiának, a tévés Lakat T. Károlynak van egy története: amikor egy focilabdát kapott Puskás aláírásával, anyja berohant a fürdőszobába és lesikálta  az autogramot… Nyilván ebben benne volt az ’50-es évek beidegződése – a zsigerekben benne lakozott a félelem. Az biztos – ez a moziból is kiderül –, hogy Puskás, miközben nem beszélt magyarságáról, szíve mélyén magyar volt. Ahol magyar szót hallott, ahol segíteni kellett, ott volt, segített. Ezer ilyen történetet tudok. S nem csak én.
l Egy másik világhírű focista, Alfredo Di Stefano mondta róla, hogy olyan volt, mint egy egyszemélyes magyar nagykövetség.
– Így igaz. Már már azt mondhatnánk, hogy a butaságig volt jó- és nagyszívű. Csak nekünk fel van véve vagy 30-40 ilyen történet, amelyből csupán két-három került be a filmbe. Kifosztott turistáknak vett haza, Pestre repülőjegyet, magyaroknak vitt életmentő amerikai gyógyszert balesetük után stb. Az a hihetetlen, hogy ez mind – igaz. Lenyomoztuk. Három és fél esztendeig foglalkoztunk a filmmel. Volt rá időnk. Kellett is rá, mert nagyon megérintett a személyisége, a története.
l „Miért azokat istenítjük, akik kimentek, miért nem azokat, akik itt maradtak?”– rengeteget lehetett ezt hallani „disszidálása” után szinte hazatértéig, sőt aztán is. Közben, ismerve a sorsokat, az „istenítés” az itthoniaknál is elmaradt. Hidegkúti a III. kerületben élt egy családi házban, Grosics, a „Fekete Párduc” beceneve cégére alatt egy egészen kicsi butikot vezetett a Szent István körúton, Buzánszky Dorogon lakik…
– Ez egészen hatásos, politika gerjesztette taktika volt, ugye, hogy „bezzeg mi itt maradtunk, güriztünk…” Ügyes, populista megközelítés, amiért a politika sohasem megy a szomszédba. Mint ahogy a sikeres, „nem ejtett” hírességekhez való törleszkedés is sajátja… Aki itt maradt ’56-ban és nem ment el – márpedig az ország túlnyomó része itt maradt –, az némiképp okkal sérelmezhette a gerjesztett indulatokra, hogy igen, „azoknak, kint” jól megy. Így lehetett olyan torz híreket is kelteni, hogy Öcsi elfelejtett magyarul… De valóban messzebbre vezet mindez: a magyarság nagyon ritkán tudta megbecsülni kincseit, az emberieket különösen – saját tudósait, művészeit, sportolóit. Inkább jellemző, hogy ha meghal valaki, akkor válik hirtelen fontossá, sírján dudva és barát terem…  Nem tudunk bánni legendáinkkal. Márpedig ha nem becsüljük meg értékeinket, a jövőben sem tudunk értéket teremteni. Azt gondolom, igaza van Esterházy Péternek, aki igen nagy futballbarátként azt írta, hogy a XVI. század óta nem volt igazán sikeres magyar, magyar történet, magyar cselekvés, csak néhány huszáros hajránk volt, valódi előrehaladás kevés. A Puskás-sztori ilyen szempontból kiemelkedik, hisz’ sikertörténet. Egy kisember, a „legeslegkisebb királyfi” szegényen elindul a kispesti sváb családból, meghódítja a világot és győztesként tér haza. S mivel személyisége alkalmas erre, hajlamosak vagyunk vele azonosulni. A film szakértője, Szöllősi György egyben a Puskásról szóló könyv szerzője: az ő olvasói, a film nézői, a futballdrukkerek boldogan azonosulnak. Ráadásul nem egy tőlük távol álló, elefántcsonttoronyban alkotó művész, mint mondjuk Kertész Imre vagy Bartók Béla, hanem egy egyszerű, közülünk való hús-vér ember, aki ugyanúgy káromkodik olykor, mint mi, néha ugyanúgy pimaszkodik a hatalmasságokkal, mint ahogy mi – szeretnénk. Ráadásul alkatában, megjelenésében is átlagos magyar: pocakosodásra hajlamos. Szóval ő mi vagyunk egy picit, vagyis mi ő vagyunk. Amikor elvesztették a vb-döntőt, az felért akkor egy nemzet elleni bűntettel. ’56 nélkül gellert kapott volna az élete. Ám, ha valaki egyszer a csúcsra jutott, s a bukás után újra a csúcsra tud jutni, az meghaladhatatlan. Ő képes volt rá. Akaraterejére jellemző: harmincévesen is képes volt megújulni, lefogyni a Real Madridért, ahol Österreicher Emil, a Honvéd egykori technikai igazgatója  volt a spanyol királyi csapat stadionjának mára a nevét adó Santiago Bernabeu elnöke mellett a sportigazgató. Ő hívta.
l A görögök, ahol később edzősködött, imádják. Odüsszeuszhoz, Zorbához hasonlítják. Saját nemzeti hőseikhez.
– Amíg végigjártuk az országokat, ahol játékosként, edzőként nagyot alkotott, érezhettük: míg itthon fura, ambivalens érzetek dominálnak vele kapcsolatban, addig Spanyolországban ma is egyértelmű a rajongás, s Görögországban  valóban istenítik.  Miközben a görög nemzeti válogatott a német Rehagellel nem is rég Európa-bajnokságot nyert, amire méltán büszkék, addig Puskás a ’70-es években „csak” két rivális klubcsapattal, a Panathinaikosszal, majd az AEK Athénnel lett bajnok – mégis azt éreztették velünk, hogy neve mindmáig jobban cseng. Egy Európához tartozunk, de e két idegen országban valahogy mégis sokkal többre tartják, mint mi, itthon. Viszont amikor hazajött, úgy hordták körbe, mint a véres kardot, mindenki sütkérezni akart neve fényében – s bizony, neve nem lett más, mint „áruvédjegy”. Hazája kommercializálta.  Vagy, ha úgy tetszik – „konzumáltatta”. A film nyomán, most, a vetítések után nekem többet mond mindennél az, hogy öregek és fiatalok – egész ifjú fiúk és lányok – odajönnek, megköszönik. Hogy erőt adott a film, „érdemes magyarnak lenni” – nem a külsőségekben, hanem belső értelemben. Hívtak a cserhát dombjai közé, Legéndre például – mert az egész falu focizik! Sajnos a forgalmazás leszűkült a digitális kópiára, mert 35 milliméteres filmre nem volt pénz, ami egyből megnyitná az összes mozit. Elég nagy szomorúsággal tölt el, hogy a rendszerváltozás után szinte megszűnt az egész vidéki mozizás. Nincs hol játszani a filmjeinket. Aki nem szereti a plázákat, az hova menjen?! A pláza más műfaj. Ott popcornt – nem pattogatott kukoricát(!) – ropogtatnak, az ember orra előtt telefonálnak, film közben kimennek, behoznak négy liter Colát… Nem hiszem, hogy az európai, s így a magyar filmnek ez a közege. Nagyon bízom benne, hogy az új technikák majd kivívnak önmagukban is teret – közösséget kovácsolva – a mi filmjeinknek.
l Kevés a sportfilm. Még ha ez nem is „hagyományos” sportfilm.
– Volt Papp Laciról a Nehéz kesztyűk, a Csodacsatár, a Civil a pályán.  Aztán sokkal-sokkal később Balczóról a Küldetés. Puskás külföldre menetele a friss kádári érát sértésként érte: a Csodacsatárból „kiradírozták”. Jelenetét Hidegkutival újraforgatták. Ez is jellemző. A diktatúrákban gyakran csináltak ilyent… Szomorú adósság, hogy kevés a sportfilm, jómagam szeretnék legközelebb egy másik ilyen tárgyú dokumentumfilmet forgatni, mert szeretem a sportot, a legjobban a focit – de erről még nem mondanék semmit. Mert lehet, hogy más megcsinálja… Félre a tréfával: előfordult, hogy beszéltem valamiről, aztán nem készíthettem el… Szóval babonából nem szólok. Puskásé akár hollywoodi filmtörténet is lehetne – bár én igyekeztem nem így megcsinálni, nem mintha nem szeretnék hollywoodi sikert… Ma egy játékfilm 300-500 millió forint körüli összegbe kerül, mire elkészül. Ez az olcsóbb fajta. De vannak két-három milliárdosak is. A dokumentumfilmekhez képest a Puskás, Hungary kicsit nagyobb költségvetésből, százmillióból készült, de még mielőtt  bárki is irigykedne, mondjuk, a szakmából, e summának a nyolcvan százaléka archívra ment el, a jogdíjakra; s két évig vágtuk a filmet. Elképesztő mennyiségű anyagot gyűjtöttünk be, forgattunk le – s lényegében a jéghegy csúcsa az, ami most megy a mozikban. De majd csinálunk egy 10-15 részes tévésorozatot, meg DVD-t is…
l Mi az, amit sajnál, hogy szinte teljesen kimaradt a tengernyi anyagból?
– Amit már az előbb pedzettünk. A magyar sajtó felelősségét, viszonyát az ’50-es, ’60-as, 80-as években, sőt később a róla kialakult-kialakított képben. Például a rendszerváltozás után hányszor firtatták: ki fizette a Kútvölgyi kórházbeli lakosztályát hosszas betegsége alatt? Az ilyen „lakosztály” egy német vagy francia munkásembernek is jár… Vagy a diktatúrára jellemző titkosszolgálati részt, amiből éppen csak valami kerül említésre. A „humoros”… Hogy a „Vándor” néven megfigyelt Puskásra ráállított III/II-es ügynök kaszinóbeli leszereplését is Öcsi fizette, mert az, miután eljátszotta belügyi valutanapidíját Bécsben, tőle, a megfigyelttől kért pénzt. ’62-ben állították le ezt az értelmetlen megfigyelést, lezárva dossziéját, mint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kutatva megtudtuk. Először nem kecsegtettek, de aztán úgy másfél év múlva lett anyag. Nem akarták eltagadni, félre ne értsen – de nem volt még feldolgozva. Az Országos Levéltárban is kételkedtek, hogy valamit találhatunk, végül is találtunk – nem rá, hanem másokra nézve „kellemetlent”. Puskás nem politizált soha. A temetését nem vettük be a filmbe – mert egész más irányba vitte volna el. A spanyol stadionokban nagyon meggyászolták, de szerettem volna magyar emberként magyar képeket bevágni! Akkor, 2006 őszén egy Diósgyőr–Honvéd meccsen tisztelegtek emléke előtt – ám végül nem került bele a jelenet. Mert üresek voltak a lelátók… A szívem megszakadt, hisz’ a Honvéd dukált volna Öcsi bácsinak, de a képek – a magyar futball jelenéről – nem lettek volna méltók hozzá. De a díszletek, kulisszák közt megrendezett temetése sem ő volt. Nem ilyent akart volna. Életét megismerve – szinte újjáépítve, kiolvasva történetét, történelmét a dokumentumokból, a róla szóló elbeszélésekből –, azt hiszem, szívesebben vette volna, ha mindenki megiszik egy kis fröccsöt az emlékére…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!