Elsorvadtak a szoros kisközösségi szálak

Hajdanán az egész utca tudta: „Hej, Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz”… A szomszédok be-benéztek egymáshoz – no persze a fedő alá is. Mustrálták, kifaggatták a „gyüttmentet”, s nemcsak róla, egymásról is pletykáltak. Nem maradt titokban, ha a szemközt lakók lánya, Juliska „megesett”, ha Imre bá’ csúza kiújult, de azt sem fedhette volna homály, ha a szomszédjuk, teszem azt, Amstettenben maga a rém. Ma más időket élünk. Mit is tudunk a mellettünk élőkről? Ismerjük őket egyáltalán? Számíthatunk rájuk a bajban? Vagy senkinek semmi köze senkihez és semmihez?
– Nagyanyáinktól és a leírásokból is tudjuk: sok száz éven át jól ismerték egymást az egy helyen élő emberek és sokat segítettek is egymásnak; bárki bizalommal fordulhatott a szomszédjához, de még az utca túlvégén lakóhoz is. Ha tűz volt, a falu, a város apraja-nagyja együtt oltotta. Ám a mai világban ez nem így van – így Török Gusztáv Andor, Kalocsa szabad demokrata polgármestere. – Az emberek bezárkóztak. Nem osztják meg egymással bújukat-bajukat, még akkor sem, ha nagy gondban vannak; inkább ismeretlenekhez fordulnak. Ennek a fő hátulütője, hogy elmarad a jószomszédi, baráti segítség is, csak a hivatalos szervekre hagyatkozhatnak. Kalocsán azt látom: a város családi házas részén még nem szűnt meg teljesen a kapcsolat, ott ismerik egymást az utcaszomszédok. De a lakótelepiek legfeljebb a velük egy lépcsőházban élőkkel tartanak beszélő, netán baráti viszonyt. Ez sem kevés, s az alapja az, hogy nálunk sok volt a vidékről betelepülő és hozta magával a szomszédolás jó szokását. A város környéki 5-700 lelket számláló szállásokon viszont, amilyen Miske, Homokmégy, Újtelek, még él a régi hagyomány. Ott még most is mindenki mindenkit ismer, és mindenki mindenkiről szinte mindent tud. S ha kell, számíthat is a szomszédaira.
A társas támogatást, a társadalmi kohéziót elemezte 2005-ben Albert Fruzsina és Dávid Beáta, az MTA két kutatója. – Akkor a megkérdezettek háromnegyede biztonságban érezte magát a környéken, ahol élt, ám 5,5 százalékuk egyáltalán nem – mondja Albert Fruzsina szociológus. – Az adatok szerint 62 százalék hetente beszél a szomszédaival, 17 százalék havonta többször, 21 százalék még ritkábban, s ez utóbbi csoportból minden hetedik sosem. A szomszédokkal való kapcsolattartás erősebb a községekben, gyengébb a kisvárosokban, s leggyengébb a megyeszékhelyeken. A teljes felnőtt népességben a szomszédaikkal összejárók aránya 50 százalék, a roma népességben 63 százalék. Arra a kérdésre pedig, hogy mit tenne, ha észrevenné, hogy a szomszédjához betörtek, a TÁRKI adatai alapján a válaszadók 84 százaléka úgy felelt, értesítené a rendőrséget, de ugyanezt a szomszédairól csak 52 százalék tételezte fel. Csupán 1 százalék mondta, hogy semmit se tenne, ám ilyen magatartást tulajdonított a szomszédainak 33 százalék. A megkérdezettek 9 százaléka szólna a szomszédoknak a betörésről, s vélekedésük szerint nekik is ugyanennyien. Más szomszédok segítségét 5 százalék kérné, s a szomszédairól 7 százalék feltételezi, hogy megtenné ezt.
Herczog Mária szociológus, az egri Eszterházy Károly Főiskola docense szerint az alapvető kérdés az: függetlenül attól, hogy számszerűleg hány embert ismerünk, mennyivel is vagyunk képesek tartósan kapcsolatba lépni; mennyire bírjuk ki azt, hogy információk áradjanak hozzánk, illetve tőlünk. Ezt a korábbi időkhöz képest – amikor a családok évszázadokon át, s az emberek egész életükben zömmel ugyanott laktak, ugyanazok voltak az ellenségeik és a barátaik – nemcsak a felgyorsult mobilitás változtatta meg. A média révén rengeteg „ismerősünk” keletkezett – közszereplők, színészek, politikusok, celebek –, akik szintén „bejönnek a lakásunkba”, akkor is, ha nem akarjuk. És foglalkozunk velük, ami pedig megterhelő. Az archaikus kép, hogy a faluban, a kisvárosban, a kerületben vagy akár egy nagyobb bérházban is mindenki mindent tudott a szomszédairól – hisz’ ez volt a szórakozás egyik formája; megnézni, hogy a másik hogy él, lehet-e vele barátkozni vagy nem, és azután szövetséget kötni vagy ellenségeskedni – nagyon megváltozott. A médiavilág jórészt átvette ezt a szerepet; módot ad az azonosulásra és az elhatárolódásra, ezért is csökkent a szomszédság jelentősége. És azért is, mert az emberek mind jobban ragaszkodnak hozzá, hogy megőrizzék a magánszférájukat. Becsukják az ajtót, nem engednek másoknak bepillantást az életükbe, csalódottak, bizalmatlanok lettek, félelem van bennük, noha most is nagyon vágynak beszélgetni. Ezért ma sokkal nehezebb volna az amstettenihez hasonló ügyben számon kérni, hogy valaki miért nem tudja, mi is történik a szomszédjában, mint ötven vagy száz éve. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen ügyben – mint minden szexuális visszaélésnél – óvintézkedéseket is tesz az elkövető, hogy a tette „nehogy kiderüljön”. Pedig fontos lenne, hogy ha például látják, hogy a szomszéd gyermeke rendszeresen az ajtó előtt ácsorog, mert a szülő későn jár haza, vagy nem ad a gyereknek kulcsot a lakáshoz, esetleg rendszeresen éhes, nagyon elhanyagoltan néz ki, vagy ha a szomszédok tudják, hogy a nagyszülőtől elveszik a nyugdíját és kizsákmányolják, akkor közbelépjenek és segítsenek. Nem teszik. És ez baj. Nem arról van szó, hogy kéretlenül be kellene avatkoznunk mások életébe, hanem arról: anélkül, hogy megtámadnánk azt, aki vélhetően hibás, javasolni kellene: segítünk. Ha a titok kipattan – legyen szó idős- vagy gyermekbántalmazásról, családon belüli erőszakról –, ha valaki jó szándékkal szól, akkor már ezzel is védheti a kiszolgáltatottakat. A családi csoportkonferencia – amit a Család Gyermek Ifjúság Egyesületnél épp az ilyen ügyekben használunk – más esetekben is segít. Összehívunk mindenkit, akit a família az ügyében kompetensnek tart – rokonokat, kollégákat, barátokat, szomszédokat – és ők együtt keresnek megoldást, tesznek javaslatot. És sikerülhet. Például a nyugdíjas szomszéd azt hitte, elhanyagolják a gyereket, pedig csak változott az órarendje, előbb lett vége a tanításnak, de a szülők a távoli munkahelyükről nem tudtak előbb hazaérni. Végül épp az aggályoskodó szomszéd ajánlotta fel, hogy azt a másfél órát töltse nála a gyerek, uzsonnát is ad neki, s amíg a szülők hazaérnek, tanulhat vagy beszélgethetnek…
– David Riesmann már a ’60-as években könyvet írt a modern emberről A magányos tömeg címmel, s valóban ilyenek lettünk – vélekedik Vekerdi Tamás pszichológus. – Tömegtársadalomban élünk, a tömeg pedig amorf. Nem szervezett közösség, s ennek hátrányai és előnyei is vannak. Az egyéni szabadság lehetősége ugrásszerűen megnőtt; nem kötik gúzsba az embereket egy nagyon kis közösség szigorú szabályai, béklyói. Hány fiatal lány ugrott a kútba, mert idő előtt terhes lett?… Ma nem ugranak a kútba a fiatal lányok, és ez jó. Ám a jelenség fonákja, hogy nem is tudunk igazán egymásról, nem kötnek minket egymáshoz biztonságot is adó szoros kisközösségi szálak. Mégsem gondolom, hogy vissza kellene térnünk a múltba és korlátozni kellene az egyéni a szabadságot. A pozitívumok negatívumokkal jártak mindig. S azt sem gondolom, hogy az amstetteni rém esete csak a mi korunkra jellemző borzalom, hisz’ a világon a vérfertőzés megtörtént az ókor óta mindig. Olykor történelmi hősök családjában is megesett; például Thomas Mann A kiválasztott című művében írja le a későbbi boldog Gergely pápa ifjúkori legendás esetét, aki különböző vérrokonaival hált, azután persze vezekelt. Vagy vehetjük VIII. Henrikét, aki alantas módon gyilkoltatott többször, mert megkívánt valakit. Csak éppen akkor a tettes nem zárta pincébe, nem rejtette el a világ elől áldozatát. A társadalom olykor büntette az ilyen gaztettet, olykor pedig – ha nem volt elég ereje, hatalma hozzá – büntetlenül hagyta. Ma, bízom benne, eléggé erős, hogy ne hagyja futni azt, aki ilyesmit tesz.Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!