Jánoskúti Márta
– A mindig méltóságteljes laudáció szerint „a magyar jelmeztervezést méltón reprezentáló alkotásaiért, fantáziadús, elképzelésekben gazdag tervezőművészetéért” kapta meg…
– Hát a fantáziára, arra bizony szükség van! Bár az én generációm harcedzett: a hatvanas években ifjú és bohó tervezőként négy(!) igazi textilszaküzlet volt a városban, onnét kellett mindent beszerezni. Mindent? Amit lehetett! Amilyen a választék volt… nekünk olykor pult alatt is… 39 éve vagyok a Vígben – nagy emberekkel dolgozhattam együtt, Várkonyival, Kapással, Horkaival, Martonnal. S most Eszenyi Enikővel, aki nőként, színésznőként, igazgatóként legalább annyira szereti a ruhákat, mint jómagam… A darabok költségvetéseit bizony nehéz az új üzletekkel, áraikkal egyeztetni. A látványért én felelek. Így raffináltnak kell lenni: a legpocsékabb anyagból is lehet kedvvel-képzelőerővel csodát alkotni, amit szívesen vesznek fel a színészek. Rájuk kell dolgozni, a szabászokkal, a varrodával, suszterekkel, festőkkel, öltöztetőkkel összhangban – egy monodráma is vagy húsz ember munkája – az „élő anyagra”, a művészkollégákra. Nekik kell jól érezniük magukat a munkánk végeredményében, ők viszik a bőrüket a vásárra, színpadon, tévében, moziban egyaránt. Először rajzolok, majd „bonyolítok”: megyek a szimatom után! Volt, hogy MÉH-lerakatokból hoztam rotációs filcet, egész mázsányit, mert csodásan lehetett festeni! Annak idején Szolnokon kezdtem: a diplomamunkámat a Rómeó és Júliára tervezhettem. Csak a gallér és a ruha ujja volt bársony, mégis híven hozta a reneszánszt… Majd’ három évtizede tanítok a Képzőművészeti Egyetemen: mindig mondom az utódoknak, hatalmas általános műveltséget szedjenek össze, s alakítgassák tárgyalási készségüket, mert arra nagyon szükségük lesz.
– Ahogy mondani szokta: aktív év(ad)ja volt, van…
– A 40. Magyar Filmszemle versenyfilmjei között szerepelt Gárdos Péter Tréfája, Kosztolányi Dezső azonos című novellájából készült, ebben is dolgoztam. A Pestiben és az anyaszínházban nemkülönben – ahol már a nyári-őszi bemutatóra, Molnár Ferenc Játék a kastélybanjára hangolunk; két bemutatóm volt a Budapesti Kamaraszínházban, az egyik Nádas Péter Találkozása. A Szolnoki Szigligeti Színházban is két darabhoz rajzoltam: Balázs Péter színigazgató rendezte Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznyéjét, a másik operett: a Csókos asszony – állítólag még a lépcsőn is ülnek a nézők, akkora siker. Ebben pedig jó osztozni. Egy ilyen városban egy színház: „A Színház” van. Bizsergetően jó érzés az is, hogy nem visszavonulóban, „érdemeim elisméréseként” kaptam a Kossuth-díjat, hisz’ töretlenül dolgozom. Azóta, mióta elvégeztem a főiskolát… Csak az fáj, hogy sem a férjem, sem az édesanyám, akit tavaly vesztettünk el, nem lehetett velem a Parlamentben. Egyébként igazi „április bolondja” família vagyunk: két fiam, Miklós és Péter is – ők együtt dolgoznak agrárszakterületen – ekkor születtek, így csak a nyári színházi szünetet töltöttem otthon. Unokáim, Miki, Zsófi, Nóri és Anna, mint minden nagymamának, kötetlenebb, „nevelési kötelezettség nélküli” örömet jelentenek…(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!