Orbánnak van programja

Nyilatkozataikból kitetszően ugyanis olyan szakértőt képzelve el egy kormány élén, akinek felfogása felettébb hasonlít a liberálisokéra. Magyarán átvennék a kormány irányítását, minek tovább vesződni ezekkel – a szociális kiadásokat konokul védelmező –  szocialistákkal! Elég, ha nevüket és voksukat adják a kíméletlen – természetesen a gazdaságserkentés és nem a gazdagok serkentése jelszavával tálalt – óriási jövedelem átlapátolásához. S ha ebben teljesen amortizálódnak, végleg kiábrándítva a társadalom szegényebb felét-kétharmadát, az járulékos haszon: húsz éve alighanem ezt képzelte el Orbán és Fodor is, most akár egymásra is találhatnának, amolyan csendestársként egy kormánybuktatásban”. Mára annyiban módosult a képlet, hogy immár el is hangzott a név, s ekként a baloldalnak a politikai öngyilkosság bokrosi vagy orbáni változata közül kínáltak választást.
Bokros ugyanis nemcsak válságkezelésre jelentkezett, hanem az ország teljes megreformálására is, s éppen ez a bökkenő. Hajdani válságkezelői erényei kétségtelenek, ha nem is vitathatatlanok. Már akkor is valószínűleg többre ment volna, ha nem szándékosan viselkedik elefántként a porcelánboltban, ahol amúgy tényleg össze is kellett törni sok mindent. Ám az „csupán” magyar válság volt, ez pedig világméretű, vagyis korántsem csak a saját döntéseinktől függ kilábalásunk. S noha csábítóan hangzik, érvelnek is vele a liberális közgazdászok (és lekádáristáznak minden okvetetlenkedőt az ultraliberális publicisták), egyáltalán nem biztos, hogy éppen az egyelőre mélyülő válságban kell minden régóta esedékes reformot keresztülerőltetni, szinte mit sem törődve társadalmi – és politikai! – hatásaival. Egy jeles közgazdász akadémikus több cikkében is kifejezetten óvott ettől, mert szerinte most a reformálás inkább csak súlyosbítaná a válság folytán széles rétegeknek napról napra amúgy is egyre elviselhetetlenebb terheket. Bizonyosan igaz, hogy gazdaságunk teljesítményéhez képest túlzottak a szociális kiadások, ám talán nem éppen válsághelyzetben kellene „lemészárolni” azokat, no persze a jövő érdekében. Ma egy hete a Nobel-díjas közgazdászt idéztem, aki szerint Európa annyit ócsárolt jóléti rendszerei segítenek elviselhetőbbé tenni a krízist.
Divattá vált manapság liberális hangadóknál szidni a szocialisták parlamenti frakcióját, mint a reformok meghiúsítóját, mintha e képviselők nem álltak volna ki (gyakran jobb meggyőződésük ellenére) rendre egységesen még az olyan törvények (például egészségbiztosítási reform) megszavazásánál is, amelyekkel szembe mentek a társadalommal. Az a vád meg egyenesen nevetséges, hogy a népszavazások drámai eredménye hatására „elgyávultak”: ez már azt a viccet idézi, amelyben a falnak rohanó ló nem vak, hanem bátor. Bokros és ismert drákói reformterve szintén ezzel kecsegteti a szocialistákat: a referendumokon elszenvedetthez hasonló politikai vereséggel. Lehet persze mondogatni, s netán még igaz is, hogy korábban kellett volna belevágni, ám immár maximum egy esztendő áll rendelkezésre a választásokig, ez alatt az új Bokros-csomag esetleges (feltételezett) jótékony hatásai aligha lennének láthatók, keservei annál inkább. S a létfenntartásukban érintett embereknek hiába is érvelnének a politikusok a csomag révén megúszott még súlyosabb gondokkal: nem csupán a magyar választók torolják meg akár hálátlanul a tényleg húsbavágó megszorításokat. A szocialistáknak a saját politikai harakirijüket kellene törvényről törvényre megszavazniuk.
De ami a legnagyobb baj: jövő ilyenkor a radikális reformcsomagnak is Orbán lenne a politikai haszonélvezője, amit nyilván meg is köszönne. Holott egy óvatosabb, bár immár – a tovább romló világgazdasági helyzetben – szintén keserves puszta válságkezeléssel, a „csak” csődelhárító kormányzással legalább a tisztes vereség lenne elérhető. S az orbáni kétharmados többség elkerülhető. Ki időt nyer, életet nyer, de csak akkor, ha nem maga követ el (politikai) öngyilkosságot. A most felkínált választási lehetőségből Bokros javára szólt, hogy őt nehéz lenne bárki strómanjának tekinteni, s tőle aligha kell félteni a politikai demokráciát. Ám kezdett kialakulni körötte a varázsló, a csodadoktor nyilvánvalóan alaptalan mítosza, ami a politikában bumeránggá szokott válni. Nincsenek győzelmek áldozatok nélkül, de sajnos vannak áldozatok győzelmek nélkül: senki sem képes garantálni csomagjának sikerét a mai sokesélyes világválságban. A csalódottság pedig – tetézve a megszorításokkal – végleg „leamortizálná” a baloldal pártját, miként történt (más okokból, helyzetben) Lengyelországban. Ott azonban mégiscsak akadtak nemcsak Kaczynskik, hanem higgadt konzervatívok is.
Orbánnal az a fő gond, hogy nagyon is VAN programja. Ami a gazdaságot illeti, sejtésem – és a tavalyi „kériköri” elszólásai alapján – éppenséggel sokban bokrosi, ha tagadja is taktikusan. A pénteken bemutatott kötet, jobboldalhoz húzó közgazdászok gyűjteménye szerkezeti reformokat is emleget, s csábítóan szabadelvű piacgazdaságot, noha a vezéri fejtegetések eddig inkább tűntek állampártibbnak. A jobboldal vezére azonban könnyebben szánhatja rá magát akár kíméletlen reformokra, hiszen azok nem elsősorban a saját választói bázisát sújtják (emlékezzünk 1998-as nyugdíjkurtítására). Nem meglepő, hogy némely ultraliberális közírók látványosan oldalaznak a jobboldal felé (és mintegy belépőként buzgón komcsiznak). Csakhogy ennél jóval lényegesebb az orbáni politikai program.
Nekünk csak egyszer kell győznünk, de akkor nagyon – közölte vészjóslóan két éve Tusnádfürdőn. Vajon mire gondolt? Egy polgári demokráciában a választás megnyerése sem garancia a következő szavazáson, ezt ma a szocialisták tudhatják a legjobban. Hogy a Fidesz-kormányzás holtbiztosan sikeres lenne, azt még Orbán sem garantálhatja. De akkor mégis, miért is elég csupán egyszer nyerniük?! Túl sokan fenyegetőznek a jobboldalon új rendszerváltással, s egyáltalán: túl sokat fenyegetőznek. Olyan „elszámoltatással”, ami inkább hat leszámolásnak. S ugyan mire gondolt Orbán pénteken, amikor azt fejtegette, hogy a kilátásba helyezett felelősségre vonás „még némi jogászi munkát igényel, meg kell teremteni a jogi kereteket”? Ne feledjük: olyan pártvezér mondta ezt, akinek kormányzása idején a parlamenti házszabályban szereplő „hetente” kifejezésből háromhetenkénti ülésezés lett. De a vizsgálóbizottságok vagy a közszolgálati kuratóriumok esetei is bizonyították, hogy a fideszesek nincsenek híján a jogászi kreativitásnak. Ha egykor ügyvédségre adják fejüket, ma a szakma sztárjai közé tartozhatnának furfangosságukkal, ám közhatalom gyakorlóinál nem a jogászi találékonyság a kívánatos, hanem a jogrend megtartása. Ebben a pénteki fejtegetésben sajátos példálózás folyt a politikai tevékenység megtorlási lehetőségeiről, ami demokratikus jogállamban elképzelhetetlen.
S ezt itt a bökkenő. Szinte mindenki úgy latolgatja az esélyeket, hogy a demokrácia mögöttünk lévő két évtizedének feltételrendszerét veszi alapul. Akadnak, akik sürgetik is: adják oda Orbánnak a kormányrudat, neki is meg kell szorítania, s abba hamar belebukik. Ilyet hallván, noha eszemben sincs őt nyílt diktatórikus törekvéssel vádolni, tényleg a weimari végnapokra gondolhat az ember: az akkori politikusok sem hitték, hogy valaki csak úgy túlteheti magát az addigi szabályokon (von Papen a politikai vakság csúcsteljesítményeként nyilatkozta 1933 január végén, hogy az általa is megkötött koalíciós szerződés „gúzsbaköti Herr Hitlert”). De nem kell ilyen messzire menni: az ötvenes évek Franciaországának folytonos koalíciós marakodását De Gaulle gordiuszi csomóként vágta el, bevezetve nemcsak elnöki rendszert, hanem azt a kétfordulós választást is, amely két évtizedre biztosította a jobboldali hegemóniát. Bajorországban még tovább tartott a CSU egyeduralma, amit például helyi tévémonopóliuma is garantált. Nálunk mondjuk a kettős állampolgárság is megfelelne.
A mögöttünk álló hét elképesztő kapkodásai szintén az orbáni „rendteremtésnek” fütyöltek, megtetézve azt a „rendetlenséget”, aminek javát persze a jobboldal maga produkálta az elmúlt években. Ha most még ehhez jön egy tudatosan kíméletlen reformer, a többség a történelmi tapasztalatok szerint jószerivel belemenekülhet a nagy Rendcsináló karjaiba. Aki szintén nem tud majd „kenyeret” adni, ám cirkuszt annál inkább, arra – éppen a biztosra vehető gazdasági-szociális pálfordulása miatt – rá is kényszerül. Hogyne, e tájon félszázada nem voltak koncepciós perek, ám azokra immár csak a legidősebbek emlékeznek, akik aggódva látják azok előkészítését a jobboldali médiában.
Vagyis a baloldal – sajnos sokban önhibájából – mintha csak két rossz közül választhatna, s a liberálisok mintha tudatosan fosztanák meg (a Sólyom-ügyből mit sem okulva) a bizonyosan kisebbik rossztól. Mert azt a fentiek alapján jómagam nem tudnám eldönteni, hogy a felkínált választékból melyik a jobb. Mivelhogy sejtésem szerint Bokrost is Orbán követné. S akkor már nem biztos, hogy lehet még mozgósítani az „egyszer, de nagyon” győzni akaró vészes szándékaira utalva a megszorításokkal agyongyötört embereket.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!