Magunkban hordjuk emberségünk mértékét

l Gyönyörű bronzszobor az „ajtónállójuk” itt a budapesti Irgalmas rendi Kórházban…
– Istenes Szent János szobra Törley Mária alkotása. Ő volt az a portugál születésű férfiú, aki a szó szoros értelmében elemésztette magát betegeiért, akikben mindig Krisztust szolgálta: ő maga csak kórházat létesített a XVI. században, az elsőt Granadában, s betegápoló társakat vett maga mellé. Ezt megelőzően nem voltak kórházak, ahol mindenkinek saját ágy jutott, ahol csak az ott fekvőre figyeltek – csupán ispotályok léteztek a szegényeknek, míg a gazdagokat otthon ápolták. Öröksége szellemében a rend 1571-ben alakult meg. Istenes Szent János járt Bécsben – s szeretném azt gondolni, hogy tán még Budán is. Ezekkel a szavakkal koldult betegei számára: „Emberek legyetek jók magatokhoz: tegyetek jót!” Ez örök-érvényű… Az ember jól érzi magát a bőrében, ha jót tud cselekedni. Auguste Comte francia filozófus – vallásos családba született, de más irányt vett útja, elutasította a tapasztalható dolgokon túli objektív valóság létezését – írta le, hogy a felebaráti szeretet lényege az önzés. Hát tudja, mit: legyen! Kívánok magamnak és mindenkinek „ilyen önzést”… Van a szentünkről két gyönyörű festmény is: Feszty Masa képei. Masa néni 1979-ig, haláláig a vallásos festészet egyik legnagyobb alakja volt; Jókai Mór unokája… A mi szentünk temetésén állítólag mindenki ott akart lenni. Pedig életében sokan bántották. Minden ilyen embert bántanak… Feljelentették a püspöknél, hogy utcalányokkal foglalkozik. Mert beengedte őket a kórházába…
l A rendszerváltás részese Imre atya… Húsz esztendeje lesz, hogy az egykori NDK, Kelet-Németország állampolgárai tömegestől lepték el Zugligetet 1989 nyár végén, hogy Nyugatra mehessenek. Hogy élte meg?
– A levegőben volt már jó ideje, hogy annak a rendszernek meg kell változnia! Amikor mi elkezdtük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működtetését 1986 végén még féllegálisan, erre rábólintott az apparátus. Ez már jelzett valamit… Azokkal dolgoztam együtt, akik máig barátaim:
2800 házaspár tartozott ehhez a csapathoz, s gondolja el – 4,3 a gyermekek átlagos száma e családokban, s talán ha öt válás volt… Ez igen-igen erős mag volt, s maradt mindmáig. Ma már sokan nagymamák, nagypapák… Erdélybe jártunk együtt hátizsákos turistaként: vittük a gyógyszereket, a Bibliát. Láttuk, hogy itt, Közép-Kelet-Európában valami forr. 1988-ban, egy hittanórán beszéltem arról, hogy itt  a következő évben minden meg fog változni. Magyarországon is, Romániában is. Ez dokumentálva van, hiszen minden hittanórát felvettünk magnóra… Amikor a keletnémetek jöttek, azt gondolom, rendkívül fontos volt az, hogy olyan kormány volt az akkori Magyar Népköztársaságban, amely Németh Miklós vezetésével és Horn Gyula külügyminiszterségével fogékony volt a változásokra és akarta ezeket. Jómagam nagyon sajnálom, hogy Németh Miklós kiszállt a politikai életből… Tudja, fura ez… Nemrég itt járt egy újságíró kollégája, s szinte nekem támadt: „hogy van az, hogy magának bejárása volt Horn Gyulához?!” Hát úgy van, azaz volt, hogy Horn Gyula engem tisztelt, értékelt, s uram bocsá’, tán még azt is elmondhatom, hogy szeretett. Ő volt az az ember, aki valahányszor itthon-külföldön megnyilatkozott a határnyitásról, soha nem mulasztotta el megjegyezni a máltaiak szerepvállalását. Egyszer még olyat is mondott – szerintem ez túlzás volt a részéről –, hogy a máltaiak nélkül nem lett volna ez megoldható… Ez a világpolitikában sajátos közös szerepvállalás volt. Függetlenül attól, hogy más volt a világnézetünk, ez nem jelentheti azt, hogy nem értékelhetjük egymást, s azt, ami jó. Fáj, hogy annyira beteg, s most üzentem egy megnyilatkozásomban, hogy sok erőt kívánok a hozzátartozóinak, mert a mellette állás hatalmas energiákat követelhet tőlük. Ez a Sajtófotó-megnyitón volt. Érdekes mód, odacsúsztattak egy cédulát, hogy „hagyjam abba”… Tudja, mit vártak Kozma Imrétől? Hogy kezdje szidni Horn Gyulát. Meg az akkoriakat. Mert akkor a Kozma Imre hű, micsoda vagány fickó. De ha az igazságot mondja, s nem hajlandó gyűlölködni, akkor mit keres itt?! Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet véleményem a „rosszról”, de azt a saját magam életében is rossznak tartom. Amikor a határnyitás 15. évfordulóját ünnepelték Észak-Olaszországban, ott volt Alois Mock egykori osztrák kancellár és Horn – ők voltak, akik ’89 májusában a drótokat vagdosták –, s én is. Szép együttlét volt. Egy sorba állították a politikai és a karitatív vonatkozásokat. Most ezt le kéne tagadni, mert Horn Gyula csinálta?!
l Volt akkor egy szervezet az országban – elsőként –, amely már némi harcedzettségre tett szert: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, ami mára a legnagyobb hazai civil szervezet.
– Igen, már volt tapasztalatunk a válságok kezelésében. Ezért is kértek meg bennünket a nyugatnémetek, hogy segítsünk. Csilla asszony – a magyar születésű Csilla von Böselager – s én is gondolkodás nélkül igent mondtunk. Külön-külön – de egyszerre, egy időpontban. 1989. augusztus 13. volt, ő akkor érkezett meg a repülőtérre, én meg akkor fejeztem be az esti misémet. Lehet, hogyha az ember gondolkodik, akkor megijed egy kicsit. Akkor fontolgat. Vagy nemet mond. Roppant izgalmas volt ez az időszak. Hivatalosan alig fél esztendővel előtte, február 20-án alakultunk meg. A németek mondták ki a tábor végén: „Azt hittük, hogy mi, németek vagyunk a legjobb szervezők, de rájöttünk, hogy a magyarok legalább olyan jó szervezők, de egyvalamiben még jobbak: rugalmasabbak! Annak idején nemcsak karitatív, hanem politikai lépés, vállalás is volt a miénk: hisz’ kiköltözött a nagykövetség hozzánk Zugligetbe. Nem volt visszaút, pedig összeugrott a gyomrunk. Felhívtam Kohl kancellárt, hogy mi nem akartunk politikai tényezővé válni. Visszahívott később, s ennyit mondott: „Beszéltem Gorbacsov úrral, s ő azt mondta nekem, hogy a magyarok jó emberek. Pater Kozma – nekem ez elég. Legyen magának is elég.” Mi augusztus 14-ét minden évben megünnepeljük. Ez a menekültek befogadásának napja. Az ötödik évfordulón a német – immár össznémet – nagykövet az emléktábla avatáskor ezt mondta: „Mutasson fel valaki a történelem még egy olyan esetet, amikor egy kicsiny nép a nála jóval nagyobbat, egy szegény nép a nála sokkal gazdagabbat segített önzetlenül. Ez csak azzal magyarázható, hogy a magyaroknak nagy szívük van!”
l Most februárban, a huszadik évfordulót megelőzően kérték is: varrjon, készítsen, ragasszon mindenki szíveket!
– A sok-sok szívvel – jó szívvel – az elmúlt két évtizedben megtapasztalt társadalmi összefogás erejét szeretnénk bizonyítani mindannyiunkkal, mindannyiunknak. A szívek azt üzenik Ma-gyarországnak: minden látszat ellenére a magyar emberek érzékenyek a társadalmi gondokra, most a válságban is, s igenis készek segíteni. Itthon és a földkerekség más részén. Ezt köszönjük most meg – s kérjük továbbra is. Ezért hirdettük meg több hónapja „Magyarországnak van a legnagyobb
szíve!” akciót 350 máltai ponton, s az összegyűlt kicsi szívek a későbbiekben egyetlen hatalmas szívvé lesznek összedolgozva, amelyet valószínűleg a Duna-parti Batthyány téren állítjuk majd ki augusztus 20-án. Mert szerintem valóban Magyarországnak van a legnagyobb szíve! S ezek a nagy dolgok: hogy egy gyerek megveszi a bolt pénztáránál a kis zsebpénzéből a 200 vagy 500 forintos támogató kártyát; hogy –, mint annak idején, a romániai forradalom alatt – egy idős néni a kezembe nyomott egy fél szál gondosan becsomagolt gyulai kolbászt. Mit jelentett 28 dugig rakott teharautó mellett a kolbász?! De neki fontos volt, hogy adhatott… A befogadás, az elfogadás és a jelenlét – mint rendkívül fontos értékek, társadalomformáló tényezők. Ez a szervezet lényege. A bajban lévők, a legszegényebbek, a legelesettebbek, a hajléktalanok, a halmozottan hátrányos helyzetben lévők, a betegek esetében ez a legfontosabb. Hogy senki se érezhesse ebben az országban azt: magára maradt, ő senkinek sem fontos. A cigányokkal való találkozásban is azt látom: segítőkészek, a bajban az utolsó ingüket is rád tukmálnák –  ha az ember nem lenézi, hanem emberszámba veszi őket, ha nem hazudik nekik, nem ígérget… Engem még egy kicsit másképp is kezelnek, mint papot. Egy kicsit Isten emberének tekintenek. Erről sokat beszélgettünk Vecsei Miklóssal, az ügyvezető alelnökkel, aki hatgyermekes édesapa, kiváló szakember. Pedagógus aki szociológiai, teológiai és mentálhigiénés végzettséget is szerzett – aki negyedszázaddal fiatalabb nálam, s aki számára szintén a Zugligetben kezdődött el minden.
l Ön gyakran emlegeti a gondviselést…
– A latin mása: pro videncia. Provideo… Előre látni… A hívő ember ebben azt látja meg, hogy a jövőtől azért nem kell félni, mert az Isten velünk van. Ez éltető eszme. Tudja, Indiában is van programunk, többször voltam magam is ott ennek okán. Mindig kelméket vásárolok, mert gyönyörű anyagaik vannak: fehér damaszt, vajszínű selyem – jó oltárterítőnek, miseruhának, ilyeneket szoktam ajándékba hozni. Egy hindu boltos, amikor megtudta, hogy pap vagyok, letérdelt ott az utcán, én meg borzasztó zavarba jöttem. Aztán megkért odabent – magam is mezítláb voltam, mert ez így szokás –, háromszor menjek körül, mert ezzel megáldja e helyet az Isten embere. Ezt érzem a romákkal is… Akiknek a szíve elhordozza a gondot, a bajt is. Tudnak örülni. Tudjunk mindannyian
örülni – legalább a szívünknek. Tudja, Cicero a latin irodalmi nyelvben így használta: caritas, cara. Szeretet, drága. Az egyház a segélyezéshez csak később vette át a kifejezést, de milyen igaz: akit szeretünk, az nekünk drága… Pár éve volt egy irgalmas rendi találkozó, ahol a szegénységgel foglalkoztunk, s egy bíboros azt mondta: „Az egyház jövője a szegények kezében van. S minden azon dől-e, hogy az egyház Krisztus követőjeként akar-e élni? Ha nem, akkor nincs rá szükség!” Ma az emberiség harmada nyomorog. Nem csak szegény… Erről kellene sokat beszélnünk. Az antik társadalmak szeretet nélküli társadalmak voltak. Mi nem vagyunk azok. Tehát tenni kell!
l Tán furcsán hangzik, de azt kell mondanom: Imre atya menedzser is. Szociális és egészségügyi menedzser – akit négy évtized gyakorlata képezett ki. De még jól emlékszem, amikor a Zugligethez tartozó Tárogató úti kiskápolnához anno megérkezett. Egy farmeres, sarús fiatalember egy – külföldi egyháztól kapott – pici Renault 5-ben sietett misézni, majd a gyerekekkel focizni. Ma a rendi kórházakra figyel.
– Változnak az idők… A hatvanas évek elején Dorogon mindig papi ruhában, „varjúként”, feketében jártam… Itt tettem fogadalmat: a szegényekért fogok dolgozni. Mindenkinek előre köszöntem. A párttitkárnak is. Megbarátkoztunk. Azt mondta egyszer: azért szeret engem, mert tőlem nem fél! Évekkel később az volt Laci bácsi kívánsága a halálos ágyán, hogy én temessen. Gondolom, voltak, akik csodálkoztak… A rengeteg vörös szalag mellett a római katolikus anyaszentegyház liturgiája szólt csendesen. Itt, e bányászvárosban kezdtem meg a hitoktatást is: először egyetlen árva gyerekhez, majd hamarosan 172 gyermekhez jártam be az iskolába… Érkeztemkor a vasárnapi öt(!) misén 57 ember volt, két év múlva már cirka 1200-1300… Az irgalmas rendi gyógyintézet valóban merőben más feladat: az ilyen intézményekbe úgy kell várni, fogadni, körülvenni a betegeket, mintha vendégek lennének. Ahol ő van a középpontban. Ne higgye, hogy minden rossz csak Magyarországon van! Mindenütt kell hangsúlyozni, hogy az egészségügy a betegekért van! Őértük jött létre az egész intézményrendszer – nem pedig fordítva. A mi ötszáz évünk ezt tűzte a zászlajára: hogy az ember a másik emberrel összetartozik. Erre különösen akkor van szükség, ha valaki kiszolgáltatottá válik… Az egészséges embernek feléje, a beteg, a kiszolgáltatott embertársa felé kell fordulnia, gyógyítania, gondoskodni róla. Minden egyházi rendnek van három karizmája: ezek a tisztesség, a szegénység, az engedelmesség. A betegápoló irgalmas rend negyedik, saját karizmája a hospitalitas. Azaz a vendégszeretet. Sok, tizenhárom kórháza volt az irgalmasoknak hazánkban, de Trianon átszabta a rend életét, elfújta a kórházakat – mindössze öt maradt… A rendszerváltozás után hármat kértünk vissza: a vácit, a pécsit és ezt a budait.
l Csak Jézus tudott a Genezáreti-tavon a tanítványainak halat szaporítani, amikor azok sikertelenül vetették ki hálójukat. Az egészségügyet forintokból kell fenntartani…
– Az a forintforrás meg bizony apad. Ez nagyon szegény kórház, lepusztult épületet, felszerelést vettünk át – apránként fejlesztjük. Sajnos nincs más bevételünk, mint amit az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral kötött szerződésünk alapján kapunk, a beavatkozásokra megállapított summát, mint mások is. A pénz hatvan százaléka elmegy a fizetésekre, s ebből bizony csak megalázó fizetéseket lehet adni… Ezért van az a szörnyű, erkölcstelen helyzet az országban, hogy az egészségügyi személyzet a beteg zsebében turkál. A mi esetünkben azért az jó, hogy egy nemzetközi szervezet részei vagyunk, így nyugati támogatásokat kapunk. A legnagyobb gondunk a modernizálás, hogy olyan szintű ellátást tudjunk biztosítani, amilyent megálmodtunk. De még így, ezen körülmények közt is szinte csak pozitív visszajelzést kapunk. A legelesettebbeknek – a tébékárkártyával nem rendelkezőknek – is kinyílik a kapu, s nálunk a szegény betegnek van protekciója. Ezért is léptem be a rendbe. Mert a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnökeként bizony már annak előtte megtapasztaltam: a szegényebb ember a betegebb ember is – s ez nem hagyott nyugton. Most, így húsvét, a feltámadás közeledtével hadd mondjam el: szerintem a megváltás Isten „válságkezelő programja”. Az élet szövevényében a válságok miatt gyöngének, bizonytalannak érezzük magunkat. Fontosak a társadalmi változások, amelyek az embereket kedvezőbb körülmények közé juttatják, de ezek az ember legbelsejét mégsem érintik, mert az ember – a kényszerítő hatások ellenére is a végtelenre nyíló gyökerében erkölcsi lény. Emberségének mértékét magában hordja. Erre gondoljunk.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!