Távkapcsoló

 

Eddig négyszer láttam Raymond Queneau a Stílusgyakorlat a 601-től című abszurdját, melyben három kivételes színész, Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György szétcin-cálják a nézők rekeszizmait bravúros improvizációikkal és a minden helyzetben és nézőpontban fellelhető komikummal. A több mint 600 előadást és 28 évet maga mögött tudó darabot máig falja a közönség, ugyanazért, amiért a Beugrót is megszerette: a színházba járás és a színjátszás legtisztább élvezetéért. A szerepjátékokban benne van életünk szinte minden lelki motivációja, a saját bőrükből ki- és az egymás bőrébe belebújás, a másik visszatükrözése, önmagunk megpillantása egy külső szemszögből (ami önmagában katartikus felismeréseket hozhat), az abszurd emberi helyzetek humora, a feszültségek feloldása, dramatizálása, ráadásul mindez eszközök nélkül, a fantázia, valamint a szavak, mozdulatok és érzelmek kifejező erejével. A variációk száma pedig végtelen, még ha azonosak is a játékszabályok, akkor sincs két egyforma helyzet, ahogy karakter sem.
A jó színészek és az emberek nagy része jól is játszik, ügyesen improvizál, de persze nem mindenkinek jutalomjáték ez – én olyan lámpalázas vagyok, nehezen játszom el bármi mást hirdetőoszlopon vagy leblokkolt vizsgázón kívül. Persze lehet a szerepjátékokat is gyakorolni, ahogy teszik azt a színművészeti képzéseken is, de ez mégiscsak külön kunszt, nagy adag bátorság, gyors reakcióidő, jó emberismeret, empátia (érzelmi) intelligencia is kell hozzá, és hogy minden helyzetben feltalálja magát az illető, akárcsak Rudolf Péter, aki mint Flubber professzor rugacsa, bámulatos könnyedséggel lényegül át a legkülönbözőbb alakokká. De mintha neki más hullámokon is pörögne az agya, kicsit emberfeletti tartományokban.
Kálloy Molnár Péter látszólag csendesebb, félénkebb az önfeledten ökörködő társulatban, de képes egyetlen meglepő mondattal vagy gesztussal elérni, hogy téglák is mozogjanak a falban a nevetéstől. Pokorny Liát ebben a műsorban ismertem meg, és most már szívesen megnézném őt valamely darabban is, akárcsak Debreczeny Csabát, aki a Beugró e heti
beugrója volt Szabó Győző helyén, és gond nélkül megugrotta a mércét, amelyet társai hegymagasra tettek. Pokorny Liát meglepő és üde humora, Szabó Győzőt ösztönös tehetsége és gátlástalansága miatt becsülöm nagyra és irigylem csendesen. Novák Péter pedig egyszerűen élvezi a játékot, együtt él vele, ennél több nem is kell egy ilyen műsor vezetőjétől.
Persze nem sülhet el minden poén fergetegesen, és néha nem nevetek, csak vigyorgok, mint a tejbetök, néha viszont majd’ kiesem a szoknyámból. Örültem, hogy a Beugró megmenekült, miután a TV2 az elvárt nézettség hiányában megvált tőle. Hogy ez az igen aktív rajongói mozgalomnak köszönhető, vagy amúgy is sikerült volna az MTV-re átmenteni, nem tudom, mindegy is. Viszont a kezdeti főműsoridős időpontról ők is szépen elpakolták a már nyitott szemmel alszom idősávba, amiért megint bosszankodhatok. Pedig nincs ennél színvonalasabb kulturális műsoruk jelenleg, sőt, olyan sincs, ami ennyire lelkesítő hatással lenne elsősorban a fiatalabb nézőkre. Egy átlagos színházi közvetítéstől, két-három fix kameraállással, iszonyú kemény elvárás, hogy a tévénézőt színházba csábítsa, legyen akármilyen frenetikus az előadás. Azonban a Beugró képes felkelteni az emberben nem csak a színházba látogatás, de a színjátszás iránti vágyat is. Ilyenkor én is nosztalgiával gondolok azokra az időkre, mikor minden lámpalázamat legyűrve színpadra léphettem valamely iskolai színdarabban, hogy ásító estikét, kirakati bábut, akasztott embert, fogatlan öregasszonyt, bajuszos férfit, lelőtt katonát, vagy a Földbe becsapódni készülő komisz kométát játszhassak.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!