Kommentár

Ha neki is kitűzőt kellett volna viselnie a csúcsokon, Obama már azzal sikert arat, hogy „nem vagyok Bush”. De még inkább  belopta magát az európai (és a többi G20-as) vezetők szívébe azzal, hogy szinte kenyérre lehetett kenni. Az utcán és a médiában rocksztárnak kijáró ünneplést kapott (és nejével felidézte a legendás Kennedy házaspár 1961-es európai belépőjét). A tárgyalótermekben pedig felettébb megértőnek mutatkozott az ezt látva maguknak olykor látványos kakaskodásokat megengedő európaiakkal szemben. Egy szombati cikk a Washington Postban baljósan meg is pendíti, vajon nem túl puhány-e az új elnök, vagyis nem lendült-e túl messzire az inga a Bush-korszak után. A New York Times publicistája viszont annak örvendezik, hogy az ameri-kaiaknak végre nem kellett izgulniuk: ugyan mi ballépést, kínos bakit követ el elnökük a nemzetközi porondon. S mindenki fellélegezve emeli ki, hogy a tüntetések ezúttal végre nem Amerika, hanem a globális bajok és hatalmak ellen irányultak.
Mindenesetre Obama egyelőre nem érte el a két, londoni és strasbourgi csúcsra kitűzött amerikai célt: rávenni a G20 hatalmakat az általa elképzelt gazdaságserkentésre és a NATO-partnereket nagyobb afganisztáni csapatbevetésre. Ellenben belement a németek és főleg a franciák (már régóta követelt) pénzügyi ellenőrzési tervébe, valamint a valutaalap pénzének megnövelésébe. Egyszóval eszébe sem jutott diktálni, sőt közvetve bocsánatot kért a korábbi amerikai rámenősségért. Ha viszont elsőre csupán ki akarta igazítani elődje fiaskóit, s bizonyítani, hogy vége az „egyedül járás” washingtoni politikájának, ez kétségtelenül sikerült. Mosolydiplomáciát bemutatva Medvegyevnek, alibit adott az európaiaknak az újranyitásra Moszkva felé (és finoman a bizonytalan jövőbe tolta (avagy: ejtette)  a Bush-kormány által esztendeje még erőltetett grúz és ukrán NATO-tagságot. Kiforgatva a Bush-jelszót, velük – az európaiakkal – tartott, nem ellenük, ő zárkózott fel hozzájuk, nem tőlük követelte meg.
A jövő dönti el, hogy Obamának a stílusa hová vezet. Odahaza a saját – demokrata többségű – kongresszusával is felettébb engedékenynek tűnik, s immár a külföldi partnerekkel is. Hamarosan azonban muszáj lesz keménységet tanúsítania. Például az iráni ügyben. Pénteken a londoni Times publicistáját ominózus jelek emlékeztették az iraki atomerőmű 1981-es izraeli lebombázását megelőző fejleményekre, s sajátosnak tartja azt is, hogy az új Netanjahu-kormányban ott van Barak, akinek kommandójában szolgált mai főnöke: mindketten bizonyították már, hogy nem áll tőlük távol a vakmerő akció. S ezért, a cikkíró szerint, már csak Obama „mentheti meg Teheránt”, amely immár képes össszeszerelni a Bombát, amit viszont a – megsemmisítéssel fenyegetett – zsidó állam nem fog eltűrni. S ha júniusban éppen a fenyegetőző elnököt választják újra Iránban, akkor Obamának nehezebb döntést kell hoznia, mint az e heti csúcsokon.

A.J.      

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!