Hídkudarc

 Azért említem az észak-erdélyi, Tisza-parti várost, mert itt található a híd, amely a történet „főszereplője”. Öt éve épült meg, európai uniós támogatással, de csaknem öt év kellett ahhoz, hogy gyalogosok és autósok átkeljenek a kőből és fából készült műtárgyon, amely a Béke Nobel-díjas Elie Wiesel városát köti össze a kárpátaljai faluval, Aknaszlatinával. Nagy és jó értelemben vett szenzációja volt ez ennek a vidéknek, hiszen itt, Románia és Ukrajna peremvidékén a huszadik század viharai elsodorták az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült tiszai átkelőket. Annak idején nemcsak „Sziget” volt benne a magyar  szellemű vérkeringésben – mondjuk – Leövey Klára, Surányi Miklós vagy éppen Juhász Gyula révén, hanem a szomszédos Aknaszlatina is, amelynek sósfürdői jó hírnévre tettek szert, s vonzották a gyarapodó polgárokat, művészembereket – pihent itt például a legendás színésznő, Prielle Kornélia is. Igaz, a Tisza-parti kúra nem számított olyan  előkelőnek, mint egy gyógyító kirándulás az egykori Karlsbadba vagy Marienbadba. Vagyis akadt itt híd bőven, az emlékező helytörténészek szerint legalább öt közúti és három vasúti, de a legújabb időkre ezekből alig maradt, a városból hosszú évtizedeken át elérhetetlennek tűnt a szomszéd világ, csak az egyik közeli településről lehetett átvonatozni az itt sem szőke, viszont nagyon sekély folyó túlsó oldalára. Ezért érthető hát, hogy a híd januári megnyitása széles visszhangot váltott ki, olyannyira, hogy a nagypolitika is fölvette a napirendjére, abban a nagyon racionális összefüggésben, hogy a viszályoktól terhelt román–ukrán viszonyra nagyon is ráfér egy kis hangulatváltás. Merthogy nincs egyetértés atekintetben, hogy Kijev miként rendezze még a szovjet időkben keletkezett adósságát Bukaresttel, aztán vitáznak arról is, hogy a Duna-deltához közel, a Fekete-tenger egy parányi szigete kihez is tartozik pontosan – persze nem a földdarabka a tét, hanem a kontinentális talapzatban meghúzódó gáz- és olajkincs. Föltehetően nem teljes a lista, de így is érthető, hogy a hídon naponként átguruló sok-sok autó és bicikli korántsem pusztán helyi érdeklődésre tartott számot – föllendítvén a kereskedést, no meg a csencselést a Tisza két partján –, de a két ország átfogó viszonyában is nyugtázták az örömteli változást. E sorok írója ennek jegyében köszöntötte a híd nagy forgalmát lapunk hasábjain, valamikor augusztusban. Most, rövid látogatásra visszatérvén Máramarosszigetre, egyik utam ismét a hídhoz vezetett, de forgalomnak, tömegnek nyoma sem volt. Ahogyan az angolul szépen beszélő román határőrtől – történetesen hölgytől – megtudtam, szeptemberben elcsitult itt minden, mivel a román oldalon megroggyant a híd: baleset nem történt, szerencsére, de az alapozás körül valami nincs rendjén. S hogy meddig lesz így? – hát ezt, ugye, errefelé nem érdemes megkérdezni. Így minden csöndes, újra csöndes, se autós, se biciklista, se gyalogos, s nem látni az odaáti ukrán, román és magyar nyelvű helységnévtáblát sem.
Hogy szélesebb ívű metafora-e a hídkudarc? Talán mégsem. Közép-Európánk mindig rászolgál egy hídünnepre.

 

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!