Vágtattam a telivéren

– Van teve, ló, étel, hal, múzeum – ajánlgatta tört angolsággal derék arab taxisunk a remek túrát, a sivatagban megbúvó Palmyra felfedezését. A damaszkuszi szállodánk portása meglátta, hogy tárgyalunk a fuvarossal, odajött, és a fülembe súgta: ez a taxis nagyon gonosz ember. Megrettentünk, de mindegy volt, már megalkudtunk. Aztán kiderült, a taxis tényleg gonosz. Nem ad egy fia jutalékot sem a hotelportásoknak. Bizony, mohó volt a fiú, de korrekt: reggel pontosan indultunk Damaszkuszból.
Barátunk menet közben az autókról értekezett. – Ezt Kínából hozzuk, egy-két évig jó – mutatott az egyik kocsira. Cherry, ez a neve, életemben nem hallottam ilyenről korábban. Elhaladtunk még néhány iráni autócsoda, és egy rothadó kasznijú Nissan mellett. – A Mercedes a legjobb, mert ha ilyened van, nem állít meg a rendőr – közölte. Bizonyítékképpen kiszólt az út mellett posztoló biztos úrnak, és feljelentette a pirosnál mellettünk megálló Mercist, hogy nincs az öve bekapcsolva, és mobiltelefonál. –Törődj a magad dolgával! – jött a válasz, így fordította sóhajtva taxisunk.
A sivatag belseje felé autózva egyre gyérült a forgalom. A szírek agresszíven vezetnek, de ügyetlenül. A nyílegyenes úton azonban nehéz hibázni. Fát alig láttunk, kő volt csak kövön. Taxisunk hirtelen fékezett. Megérkeztünk a kötelező pihenőhelyre, a Bagdad Caféba. A tulaj rögtön hozott teát, és mindenáron arra akart rávenni, hogy piszkáljuk meg a bejárathoz kitett műanyag pókot. – Nem veszélyes, nem veszélyes – hajtogatta angolul. –Tudom, a plasztikpók ritkán csíp – mondtam. Vendéglátónk elszontyolodott, hogy elrontottuk a játékát. Az amerikai turisták mindig megijednek. Cserébe vettünk egy terítőt. Lefényképeztük a karám melletti kosfejet, meg a háttérben az olajtartályt.
– Remek ötlet a sivatagban ilyen autentikus helyre hozni a turistákat – mondtam a taxisunknak. Annyira jó a hely, válaszolta, hogy három ilyen van egymás mellett. És tényleg, hamarosan elhaladtunk a kettes és a hármas számú Bagdad Cafe mellett is. Az eredetit üzemeltető család tagjai ugyanis összevesztek, és a sógor meg az após is csinált egy-egy koppintást.
Csaknem négyórányi utazást követően végre megérkeztünk Palmyrába. Megérte. Ilyen gyönyörű római kori oszlopsort sehol másutt nem láttam. Több mint egy kilométer hosszú, közepénél csodaszép antik színházzal. Egy helybeli fiatalember rögtön felajánlja tevéjét, hisz úriember nem sétálgat ennyit. Az ár eleinte borsos, de mivel a teve elsőre nem kell, újdonsült ismerősöm kilencvenszázalékos engedményt kínál. Aztán egyre keményebben kérlel, később követelőzik, majd ismét kérlel. Végül egy fotó erejéig felkúszom a tevére. Nem tudom viszont megakadályozni, hogy egy másik helybeli burnuszt terítsen a fejemre. Ez azért gond, mert megállapodás hiányában a burnusztekerésért annyit kér az agresszív fiatalember, amennyi a teve ára lehet, szőröstül-bőröstül. Egy eurót adok az élményért, tízpercnyi spontán üvöltés után megelégszik ennyivel. Taxisunk odajön a kiáltozásra, és a helyiek nevében elnézést kér. Felesleges, ők csak a megélhetésért teszik – mondom mosolyogva. Emberünk meglepődik, hogy milyen megértő vagyok, de tényleg nem háborodtam fel. Sőt, engesztelésül a burnusztekerős helybeli haverjától kibérelek egy arab telivért. Életemben először lóra ülök, ami azért fura, mert elefánton, szamáron, tevén már utaztam sokat. A paci elvágtat az oszlopsor végéig, elhúz az antik szobormaradványok mellett, aztán megáll. Fáj a lábam, a combom. Egy ókori kőasztal segítségével lekászálódok a fenevadról.  Aztán majdnem elüt egy motoros. A helyi fiatalok öreg robogóikkal a római kori romok között száguldoznak. Néha versenyeznek is, pedig kemény a terep. Minden méterre jut valami szobormaradvány.
   Kiss Róbert Richard

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!