Kövezik a pokolba vezető utat

Amikor olyan fejleményekhez vezet valamely húzás, amire a politikus egyáltalán nem számított, sőt gyakran éppen az ellenkezőjét remélte elérni vele. S ezért tartják oly nagyra a politikai bölcsességet, megfontoltságot. Ami azt illeti, éppen erre lenne most égetően szükség a kormánypártok háza táján.
Természetesen megérthető, ha a gyakran éles és elvi ellentéteket jelző viták indulatokat is szülnek, s ezt nyilván csak fokozzák a riasztóan romló népszerűségi mutatók. Emberi gyengeség ilyenkor bűnbakokat keresni, ám a mögöttünk hagyott évtizedek arra intenek, hogy „árulókat” talán mégse, mert azt már rögtön követi „az ellenség ügynökeinek” felfedezése. Talán ezért sem árt óvatosabban bánni a megfogalmazásokkal, de legalábbis nem követni a feltűnésre vágyókat a szóháború eszkalációjában.
Teszem azt Szili is adhatott volna kifejezést a kormánypolitikával kapcsolatos aggodalmainak kevésbé sarkos kijelentésekkel, bár azt nem rónám fel neki, hogy nyilvánosan tette, hiszen egy politikus mégsem lehet semmitmondó, ha interjút ad. S gyaníthatóan éppen azért beszélt róla nem csak zárt ajtók mögött, mert úgy érezte: annak már nincsen foganatja. Utóvégre csak magunk mögött hagytuk már az „ellenség malmára hajtja a vizet” szólamú politizálást! A nem vezérelvű demokratikus baloldalon különben sem szokás „agyagba döngölni” a bírálókat, ha igazuk van, ha nincs. S nem is szabadna feléleszteni az ilyen rossz reflexeket. Miként persze a házelnök asszonynak sem szabadna – újságcikkek láttán és sugalmazókat sejtve – elindulnia a sérelmi politizálás szintén politikai pokolba vezető útján.
Pontosan ezért tett rossz szolgálatot a Szilit szidalmazó publicista annak, akit megvédeni szándékozott. Egy kormányfőnek sohasem tesz jót, ha legorombítják kritikusait, mert azzal jószerivel őt nyilvánítják gyengének: az erős politikusról lepereg a leggorombább támadás is, sőt leginkább az válik bumeránghatásúvá. Reagan elnököt nem véletlenül becézték teflon- politikusnak: semmi sem ragadt meg a rászórt rágalmakból. Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja és ez korántsem csupán a túloldali gyalázkodásra igaz, hanem a saját táboron belüli ellenkezésre is. S még nagyobb a baj, ha ráadásul az a látszat keletkezik, hogy egy odasózó cikk „megrendelésre” készült, ismervén a kormányfő és közíró kapcsolatát, bármennyire valószínűsíthető is – éppen a publicista korábbi indulatait ismerve – a magánszorgalmú buzgalom. Hiszen, ha valakinek, legkevésbé Gyurcsánynak van szüksége az ilyen (legyen: ellen-) támadások következményeire: a pártján belüli repedés hasadékká tágítására.
Ezek az ellentétek ugyanis valóságosak és érthetőek. A felülről reformálók mindig és mindenütt elkerülhetetlenül szembekerültek ezzel a dilemmával: mennyire képesek követni őket saját hadaik. S ha nem igazán, akkor elsősorban magukra vessenek, ne az „akadékoskodókra” haragudjanak. Lévén a politika a realitások felismerésének művészete, minden reformernek meg kell találnia a kompromisszumot elképzelései és lehetőségei között. S már ezért sem tanácsos holmi – méghozzá sajna populista benyomást keltő – taktikai húzásokkal felesleges frontokat nyitni: azokon lehet csak igazán pirruszi győzelmeket aratni, hogy utána elfogyjanak mögüle a katonák. Bizonyára nagyon népszerűnek tűnik pellengérre állítani a honatyákat, de a parlamentben nem a bulvárlapok olvasói szavaznak az amúgy is megannyi érdeket sértő reformokról. S kivált arról az egészségügyiről, amelyben a kormányfői kompromisszum egyik hadakozó félnek sem tetszik és egyensúlya oly könnyen elbillenthető.
Vele pedig akár a koalíció is. A héten egy pártjából már régen kiábrándult „alapító atya” (amint utóbb bevallotta: ő sem ügyelve szóhasználatára) „zsaroló csoportnak” bélyegezte a szabad demokratákat, akiknek hivatalos szószólója szerencsére megőrizte higgadtságát és nem vágott vissza. De ettől még a bírálatának lényegét fenntartó „belső” kritikus a lényegre tapintott: az egyre zsugorodó párt mintha tényleg zsarolgatni próbálná koalíciós partnerét, ami szintén a számára legrosszabb következményekkel járhat. Ugyanis még az is előfordulhat, hogy a szocialisták végül lehívják a liberálisok blöffjét. Mert voltaképpen az, hiszen az SZDSZ aközött választhat, hogy belülről, avagy kívülről támogatja a kormányt: ha megbuktatná, az politikai öngyilkosságát jelentené, hiszen most egy előre hozott választáson aligha kerülne be a parlamentbe. Mivel a tavaszi pártelnökségi párbaj a jelek szerint korántsem ért véget, s az erőpróba valójában folytatódik, komoly kockázat ennek a pártviszálynak az elfajulása is, a vele járó meggondolatlan húzásokkal.
Miközben azért sincs igazi zsarolási helyzetben az SZDSZ, mert a koalícióból való kilépése esetén akár a másik kis párt is segíthetné a kormány fennmaradását. Annál is inkább, mert – rontsanak bár rá ismert stílusukban a jobboldali média harcosai – az MDF-nek sem érdeke most az előre hozott választás és vele Orbán esetleges abszolút többsége. Hiszen akkor a kis párt önmagát tenné feleslegessé, holott nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy 2010-re éppenséggel nélkülözhetetlen lesz kormányalakításhoz. A mai parlamenti képlet mindenkit kényszerpályán tartó lényege, hogy a Fidesz-KDNP kizárólag mindkét kis párttal együtt lenne képes kormányt alakítani, s akkor is minimális többséggel. Ez pedig, bármennyire berzenkedik is ellene Orbán, a ciklus lejártáig meglehetősen biztossá teszi a szocialisták kormányzási pozícióját – akár egyedül is (utóvégre Prágában bízvást kitartott évekig a kisebbségi kormányzás). Ezt különben a héten – jellemző módon szinte semmi sajtófigyelmet nem keltve – a Fidesz népszavazási kampányának vezetője, Tarlós is elismerte, aki immár a 2010-es választások szemszögéből láttatta a referendumot. Sopánkodik is az előre hozott választásokat minden fejleménnyel megindokoló jobboldali politológus a szombati lapban, s sürgeti a kérdés tisztázását és már csak Orbánban bízik, aki („ő is csak az utóbbi időben”) azt hangoztatja, hogy „a sikeres népszavazás után a társadalomnak joga van kikényszeríteni a kormány távozását”.
Csakhogy ez inkább hat utóvédharcnak, mint – ahogyan a népszavazás tavalyi meghirdetésekor – offenzívának. S ez inthetné politikai bölcsességre a koalíciós tábor önmagukkal elfoglalt hadakozóit. Immár a politikai ellenfél által is tiszteletben tartandónak minősül az időhatár, amiben a kormányfő kezdettől fogva reménykedett. S amint a szombati Népszabadságban elemzők megállapítják, a Fidesz-vezér állítása ellenére nincs „szociális válság”, vagyis nem annyira mély a gödör, hogy ne lehetne belőle még a cikluson belül kikászálódni. Hogy aztán ismét két politikai stílus küzdelme legyen a választás, amit kétszer is a balliberálisok tudtak megnyerni. Józan megfontolás szerint most nem dűlőre kellene vinni a presztízscsatákat, hanem kiegyezni, legalább a saját táboron belül, ha az Orbán vezette túloldallal ez továbbra is reménytelen. S meg kellene végre hallani azt is, ami Szili szavaiban (megfogalmazásai ellenére) jogos kifogás: a társadalom értésére kellene adni nemcsak a reformok szükségességét, hanem kimutatható hasznát is. Mert egy néhai kollégám gunyoros kiszólása szerint nincsenek győzelmek áldozatok nélkül, de vannak áldozatok győzelmek nélkül.

 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!