Közösségből közönség!

A cikkben megszólaló Herczog Mária szociológus gondolataihoz kapcsolódva: valóban, a média sok új ismerőssel „ajándékoz” meg bennünket. De ők virtuá-lis (!) személyek. És igen, otthonra lelnek nálunk. Csakhogy. Mi engedjük be őket, nem maguktól jönnek! Mi nem mutatunk ajtót a kéretlen vendégeknek! Egy „idealizált” közösséget teremtünk magunk körül, „látszatmagányban” élünk.
Nem kommunikálunk, technikát használunk. A pillanat idősíkjában létezünk, csukott szemekkel és zárt fülekkel. Erre kényszerít bennünket a média, amely az utolsó ítéletalkotó szerepében tetszeleg. Felment a gondolkodás alól, erkölcsi tévútra visz a belőle áradó narcisztikus önmutogatás. Megöli a morált, rombolja a civilizációt. Platon szerint az Isten az emberekkel játszik. Én meg azt mondom: a televízió pedig a nézőkkel. Így lesz a KÖZÖSSÉGBŐL KÖZÖNSÉG! Pierre Bourdieu, francia szociológus szerint: „a nézők a kezükbe kapták a szabadság kulcsát, ami nem mindig nyitja a zárat”. De vajon mi, magunk el akarunk jutni a „másikhoz”? Van-e olyan szellemi „szabadságfok”, amely még túlmutat az egyéni érdekeken, és ha igen, nem kollektív indulatokat szít? Hát ez az! Ezért lesz a konformizmusból konfliktus, az észlelésből „ébren alvás”. Megdögölhet (?) a szomszéd tehene (is), csak az én/a „mi” celebünk (sic!) viruljon…
Miközben önző szeméremmel óvjuk magánszféránkat, szélesre tárjuk a képernyőt otthonainkban. A média már-már patologikus hatással van a társadalomra, amelyben az egyén képtelen önmagát is meghatározni. Tényleg nincs kedvünk beszélgetni egymással? Az informatikai és telekommunikációs vívmányokra már a gyerekek rávetik magukat. Szülők, testvérek, barátok híján a média „társpótló” szerepet tölt be életükben.
Az írásukban nyilatkozó Vekerdy Tamás pszichológus elfogadja a modern emberről vallott felfogást: a társadalom szükségszerű velejárója az egyén elmagányosodása. Pedig ő maga mondja: a tömegtársadalom amorf képződmény. Ezt szerintem csak a közösség „sokszínűségére” értheti, ami felfogásomban nem nélkülözheti az emberek közötti párbeszédet. A média erre csak virtuális módon teremt lehetőséget! (A személyes, szemtől szembeni kommunikációt nem pótolhatja.)  A média könnyen azt a látszatot keltheti, hogy „viszonyunk” van a világgal. Szűkebb-tágabb környezetünkkel, közeli szomszédokkal, távolabb élő rokonokkal. Pedig ez „csak” egy képzelt kapcsolat, valójában nagyon is egyirányú közlési forma.
Mint ahogy a képernyő sem „beszél vissza”. Csak mondja a magáét. Mi meg magunkban „osztjuk az észt”. Azt hisszük: hallja valaki. Hogy senki? Nem baj! Legalább nem kell segíteni, vitatkozni, megmozdulni. Elvégre szabadok vagyunk, nem kell magunkat „kényes” normáknak alávetni! Minek erre az egészre egyáltalán ennyi szót pazarolni? Mert ha már a média nem, legalább mi foglalkozzunk egymás lelkével is. Én egy hétig „éltem” abból, amikor egy nagy bevásárlóközpont pénztárosa – mint visszatérő vásárlónak – megdicsérte új szemüvegkeretemet. Én „gazdagabb” lettem, neki nem került „semmibe”. Még mosolyogtunk is egymásra!
Dr. Nagy Zoltán Debrecen,
médiakutató

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!