Michael Caine Sir Laurence Olivier szerepét játssza

l Furcsa volt önnek, hogy felkérték erre a szerepre?
– Ami megfogott, az a Pinter által írt szövegkönyv volt. Pinter annak idején színész volt, David Baron volt a művészneve. Ismertük is egymást, úgy ötven évvel ezelőtt, majd egyik nap azt mondta nekem, hogy mostantól színdarabokat fog írni a saját neve alatt. Mikor megkérdeztem tőle, hogy „Ugyan, mi a rendes neved, David?” Azt válaszolta, „A valódi nevem Harold Pinter.” Hát ez nagyszerű, mondtam, és arra gondoltam, hogy amikor valaki azzal áll elő, hogy mostantól írni fog, az annyit jelent, hogy nagyjából most hallottunk róla utoljára. Ehhez képest
visszatért, és írt is egy egyszereplős darabot A szoba címmel, amelyet játszottam a Royal Court Theatre-ben, Londonban, és nagyjából ennyi történt velünk. Tehát, jó ötven éven át, ő csak írta a jobbnál jobb darabjait, Nobel-díjat kapott, a világon legtöbbet játszott drámaíróvá vált és nekem nem volt több lehetőségem a darabjaiban játszani.
l Mostanáig.
– Amíg Jude meg nem jelent ezzel a nagyszerű forgatókönyvvel, amelyben egy csodálatos szerep volt számomra. Alig hittem el, hogy milyen szerencsés vagyok, annyira fantasztikus volt!
l Mit tudott kihozni a saját lelkéből a szerep kedvéért, hogy megmutassa a karakterben rejlő sötét gonoszságot?
– Azt hiszem, mindannyiunkban ott lakozik valahol a gonoszság és a sötét erő, és ha fizetnek azért, hogy ezt megtaláljuk, meg is fogjuk találni. Azt tudom, hogy nekem ez nem nehéz, hiszen elég durva neveltetésben volt részem, hogy finoman fejezzem ki magam, gengszterek közt nőttem fel, így ismerem a gonoszságot, a tiszta agressziót az emberek szívében. Ez a történet is az erőszakról szól, csak a szellemi fajtájáról. Amikor két férfi egymásnak esik bármilyen okból, ami ebben az esetben egy nő, a végére már el is felejtik a konfliktus igazi okát, maga a harc lesz a fontos. Én ebben az esetben is a saját emlékeimre támaszkodtam.
l Amikor ilyen karaktereket játszik, eszébe szokott jutni, hogy miért is lett színész?
– Hogy a pokolba ne! Például a Batman forgatása előtt még sosem volt részem ilyen nagy költségvetésű filmben szerepelni, és szerettem a szerepem is. A másik oldalon meg ott vannak a kis költségvetésű filmek, amelyekben alig van pénz, tehát gyakorlatilag meg kell előlegezni a produkciót. Az életfilozófiám egy mondás, melyet valahol olvastam, hogy „ne az őseiddel vagy kortársaiddal akarj versenyre kelni, hanem saját magaddal!” Tehát minden egyes alkalommal, amikor magammal versenyzek, hogy valami jobbat hozzak létre, találnom kell egy forgatókönyvet. Nem tudok magamból jobbat kihozni, ha mindig Alfred, a komornyik szerepét játszom a Batmanben, ezért keresnem kell az olyan lehetőségeket, mint A mesterdetektív. Hatvanöt éves koromban nyugdíjba mentem, azóta már forgattam tizenöt filmet, de megválogatom, hogy miben vállalok szerepet. Hogy Marlon Brandót idézzem: „keress magadnak olyan ajánlatot, amit nem tudsz visszautasítani” és ennek semmi köze a pénzhez. Egyszerűen nem tudtam visszautasítani a Harold Pinter által írt A mesterdetektív, sem Az ember gyermeke forgatókönyvét. Nem lehetett nemet mondani a Csendes amerikaira sem. Semmi pénz nem volt benne, csak megkértek, hogy menjek el Vietnamba, és forgassam le. Egyszerűen nem tudtam visszautasítani ezeket a forgatókönyveket és most, hogy már idősebb vagyok, nálam ez lett az elsődleges szempont.
l Ezek olyan szerepek, amelyeket nehéz megszerezni?
– Egy részük igen, de nem igazán tudom. Idén már a harmadik filmem forgatását kezdem hamarosan, bár ebből az egyik a Batman lesz. Most kezdek majd egy másik filmet is, az Is there anybody There? (Van ott valaki?), amely egy nagyon kis költségvetésű angol film. A producer egyébként nem más, mint David Heyman, a Harry Potter-filmek producere, mégis ez egy kis film. Egy tízéves fiúcskáról szól, aki egy idősek otthonában lakik, melyet a szülei működtetnek. Ez az egyik legszívhez szólóbb film, amit valaha láttam. Ezért vállaltam el a szerepet, nem pénzért vagy más okból.
l Úgy tűnik, hogy karrierjének egyik legkreatívabb periódusa ez.
– Igen, ez biztos így van, hiszen most már tökéletes szabadságot élvezek a választásaim terén, és nem egzisztenciális okok miatt kell rábólintanom egy szerepre!
l Van egy házacskája és egy kis kertje, bizonyára nagyon komoly ok kell ahhoz, hogy önt onnan ki lehessen csalogatni.
– Hajaj, de mennyire! Higgye el, nagyon jónak kell lennie, különben a kisujjamat sem mozdítom meg.
l Ha arra gondol, hogy csak egy munkásosztálybeli kölyök volt, és most milyen sikeres ember, mennyire van meglepve a teljesítményétől?
– Le vagyok nyűgözve! Hiszek Istenben, de ha a helyemben lenne, maga is hinne ben-ne, ez biztos! Valaki odafenn biztos figyel rám, mert ha arra gondolok, hogy hol vagyok ma, és mennyi esélye volt annak, hogy ma itt legyek, hát, bizony elég kevés. Magam sem értem az egészet. A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy adtam-e tanácsot Jude-nak, hiszen jóval idősebb vagyok nála. „Hát persze, hogy nem adtam neki semmiféle tanácsot! Nem adok senkinek semmilyen tanácsot” – válaszoltam. A nekem adott tanácsok kilencven százaléka két szó volt: „add fel! Sosem leszel képes megvalósítani az álmai-dat Michael!” És ilyenkor mindig belenéztem a tükörbe, és arra gondoltam, hogy „Öregem, néha el is hiszem nekik, hogy igazuk van!” Biztos, hogy van bennem egy jó adag őrültség is, hiszen bárki fele ennyi józan ésszel már rég feladta volna. Iszonyú kemény volt! Kilenc megfeszített, gyötrelmes tanulóév állt mögöttem, mert én nem jártam egyetemre. Eleinte csak statisztaszerepeket kaptam, én voltam a pincér, aki bejön és azt mondja: „A vacsora tálalva!” Aztán mindig én voltam a rendőr, aki a darab végén letartóztatja a bűnöst, „Kérem, fáradjon velem uram!” Nagyon profi voltam már a bilincs felrakásában, úgy tudtam feltenni, mint az igazi rendőrök. De valakinek odafenn mégiscsak figyelnie kellett rám.
l És mégis, miért vállalta ezt a rengeteg szenvedést? Mi volt az, ami miatt mégis kitartott?
– Egyszerűen hittem benne, hogy eljön az én időm is. Néztem a színészeket a mozivásznon – mert én már annak a színésznemzedéknek vagyok a tagja, akik nem színpadon, hanem moziban láttak először színészeket. Az első film, amelyet láttam, a Magányos lovas című western volt, amikor négyévesen a legolcsóbb, az első sor szélére szóló jeggyel moziba mentem a többi gyerekkel egy szombati napon. Ez a figura volt az első színész, akit láttam. Vicces, mikor olyan idősebb angol színészek önéletrajzait olvasom, mint Laurence Olivier, John Gielgud, vagy Ralph Richardson, és az első fejezetben arról mesélnek, hogy „amikor a dadus először elvitt a színházba és a függöny felment, a fények kigyúltak tudtam, mivel is szeretnék foglalkozni az életben!” Ehhez képest az én életem egész más volt. Elmentem a moziba, ott ültem az olcsó helyen, a függöny felment, a Magányos lovas elkezdődött, és hirtelen minden elsötétedett, én meg azt hittem azért, mert valaki az erkélyről a fejemre dobott egy ballonkabátot. Szóval ez volt az én első találkozásom a mozival.
l Most hadd kérdezzek arról a kis költségvetésű filmjéről, amelyet az év elején fogatott, a Batman második része után. De először is, leszerződött a harmadik részre is?
– Igen, azt hiszem. Nagyon élveztem ezt a részt is, de az igazán nagy meglepetés Heath Ledger lesz, aki Jokert alakítja.
l Jól játszott?
– Fantasztikusan.
l Szeret ilyen filmeket forgatni?
– Igen, nagyon élvezem. Ez mindennél nagyszerűbb élmény. Csak sok türelemre van szüksége az embernek, és ez most elég fárasztó volt, mert négyszer kellett Chicagóba utaznom miatta egy-egy napra, de anyagilag ezt össze sem lehet hasonlítani más filmekkel.
l Egy ilyen nagy filmért kapott pénz fedezi a kis filmeket, nem?
– Ez fedezte A mesterdetektívben végzett munkámat is.
l Aláírt már valami más is?
– Nem, most egyelőre csak egy nyaralásra szerződtem. Elég volt ez mostanra, tele a hócipőm, végeztem.
Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!