A világcsúcstartó Rózsavölgyi István bakancsban kezdte a lóversenypályán

 

A fenti történet igaz?
– Szó szerint. Kaposváron voltam katona, és egy kis szabadságra vágytam, mert akkoriban a honvédségtől igencsak nehezen lehetett eltávozást kapni az állandó készültség, az „imperializmus” várható támadása miatt. Hallatlanul megdolgoztattak minket kétnaponként teljes menetfelszerelésben, 20-30 km-eket kellett gyalogolni.  Emiatt volt egy alap állóképességem, amikor rajthoz álltam.
Mielőtt futni kezdett, sportolt valamit?
– Az Óbudai Előrében fociztam, gyorsaságomnak köszönhetően szélsőt játszattak velem, mind a jobb, mind a bal szélen kipróbálhattam magamat, de egy meccsen olyan rúgást kaptam a jobb lábamra, amitől elment a kedvem, no meg behívtak katonának.
Megkapta a szabadságot. Elérte azt, amit akart. Miért lett mégis atléta?
– Mert megtetszett, meg aztán minden emberben benne van a győzni akarás érzése, és én akkor úgy éreztem, hogy ezzel talán elérhetem azt a célt, amire vágytam.
Iglói Ignác, a legendás edző, vagy ahogy mindenki abban az időben Magyarországon nevezte: Náci bácsi mikor figyelt fel a kaposvári kiskatonára?
– Az egész történet 50-ben kezdődött, A felfedezésemre  pedig két évvel később került sor. 1952-ben, Pesten rendezték a Néphadsereg mezeifutó-bajnokságát, amelyet a lóversenypályán tartottak. Két számban indultam, 1500 méteren teljes menetfelszerelésben kellett futni, ami azt jelentette, hogy egy hátizsákkal, amelyben két tégla volt, puskával, katonaruhában és bakancsban. Ezt a számot megnyertem. Húsz perccel később pedig elindultam 5000 méteren, amelyet már atlétafelszerelésben teljesíthettem, mezítláb kellett futnom, mert a két szám között eltűnt a tornacipőm, de ennek ellenére sikerült nyernem. Ott volt a versenyen Iglói Ignác is, aki azonnal odajött hozzám, és közölte velem, látom fiam, hogy megvan az állóképességed, leigazolunk a Honvédba, úgyis itt vagy Pesten, a tiszti iskolán. Ez 1952-ben történt. Így lettem a Honvéd versenyzője. Egyébként a seregben alezredesi rangig „futottam”, azaz jutottam.
Innen indult az igazi karrierje?
– Így igaz, Iglói hallatlanul keményen megdolgoztatott, akkor még csak Iharos volt nála, később jött Tábori László, azaz Laci, aki az egyik legjobb barátom lett a későbbiek során.
Mikor érte el azt az eredményt, ami után már úgy érezte, jó volt a döntése?
– Mint már említettem, nagyon keményen dolgoztatott minket Iglói, és előre megmondta, hogy ennek a munkának az eredménye hosszú távú lesz, ne gondoljam azt, hogy egyik pillanatról a másikra be fogok robbanni. Így is történt, az első világcsúcsot 1953-ban 4x1500 méteren értem el Béres Ernővel, Garai Sándorral és Iharossal közösen, majd később Tábori Lászlóval és Mikes Ferenccel újabb és újabb csúcsokat futottunk. Ezután kerültem sínre. És jöttek a válogatott versenyek, a nemzetközi viadalok, s  nem utolsó- sorban az eredmények.
Hét alkalommal javított világcsúcsot. Ebből hármat egyéni számban, 1000 méteren, 1500 méteren és 2000 méteren ért el. Melyik a legkedvesebb?
– A 2000 méter, amelyet igen sokáig nem tudtak megjavítani.
Nem sokkal az 1956-os melbourne-i olimpia előtt világcsúcsot javított 1500 méteren, és esélyesnek tartották az olimpiai aranyéremre. Aztán… 
– Aztán lelkileg fejre álltam, nem bírtam el azt a pszichés nyomást, amelyet a hazánktól távol kellett megélni a forradalom alatt, nem tudtam, mi van a szeretteimmel, nem tudtam, mi van idehaza. S nem mosakodni akarok, de a játékok előtt olyan katonai beosztást kaptam, ami mellett hosszú ideig nem volt lehetőségem edzeni, és így utaztam el Ausztráliába, ahol a terhet nem bírva már az előfutamban kiestem.
Egy ilyen trauma után miként sikerült talpra állni?
– Az ötkarikás játékok után kijelentettem, hogy Rómában már nem fogok hibázni. Nem hibáztam, a harmadik lettem, és erre a bronzéremre mérhetetlenül büszke vagyok.
E sorok írója elmondhatja magáról, hogy harmadikos középiskolásként, nem egészen 18 évesen együtt lehetett válogatott Rózsavölgyi Istvánnal, aki az egyik példaképe volt a fiatal atlétának.
Nem volt túl késői a kezdése annak idején?
– Valóban, csak 22 évesen kezdtem el komolyan atletizálni, szerencsémre olyan közegbe kerültem, ahol módom volt a fejlődésre. Ám itt hadd kanyarodjak oda, hogy kinek mit jelent az, hogy korán vagy későn lesz válogatott. Ha valaki egészen fiatalon egy adott sportágra készül, és megvan hozzá a tehetsége, akkor legyen 17 vagy 18 évesen válogatott. Vannak, akik későn érnek, nagyon sok olimpiai bajnok nevét tudnám felsorolni, akik a húszas éveik vége körül értek a csúcsra. Ezért úgy gondolom, 22 évesen nem kezdtem későn, és nem égtem ki korán, mint sokan. Én még harmincon felül is felvettem a versenyt a világ legjobbjaival.
Amikor befejezte, kapcsolatban maradt az atlétikával?
– Megpróbáltam edzősködni is, de abban az időben, amikor én belevágtam, a szövetség és a klubom egyes vezetőinek az volt a felfogásuk, hogy az a munkába vitt tempó, amit Iglóitól megtanultam, csak egyes embereknek hasznos, másokat pedig „tönkretesz”.
Hogy tudta ezt a véleményt feldolgozni?
– Makacs ember vagyok, de kénytelen voltam sportágat váltani, és az öttusázók futóedzéseit irányítottam, ahol szép sikereket értem el, és nagyon büszke vagyok arra, hogy az én tréningjeimnek is köszönhetően Török Ferenc 1964-ben, Tokióban a futással nyerte meg az olimpiai aranyérmet.
A futás az egész életét kitöltötte. Önre ragasztották a pergament nevet. Miért és ki adta?
– A mi megterhelő munkánk miatt 55 kilónál nehezebb nem voltam, és egyszer a tatai edzőtáborban a lemenő nap úgy sütött rám, hogy amikor szembe jött velem Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnok, felkiáltott, jé, a Rózsavölgyi fülén át lehet látni, mint egy pergamenten. Hát így kaptam a nevem.
Futás, futás, futás, ez töltötte ki az életét. Ha végiggondol pályafutásán, hány kilométert tehetett meg a tréningeken és a versenyeken?
– Sokan azt hiszik, hogy mi 30-40-50 kilométereket futottunk naponta, de ez nem igaz. A leghosszabb táv, amit egy nap megtettünk, az 20 kilométer körül lehetett, mert mi az intenzitásra fektettük, és nem a távolságra a hangsúlyt.Egyébként 80 és 100 ezer kilométer között lehet az a táv, ami a lábaimban lehet.
Futott már a Rózsavölgyi pályán?
– Amióta Rózsavölgyi, azóta nem. De fél életemet a tatai edzőtábor salakján töltöttem, amelyet a hét közepétől az én nevemre kereszteltek, és ezt nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, egyébként sokáig dolgoztam az edzőtáborban, innen mentem nyugdíjba.
Az 50-es, 60-as és talán még egy kicsit a 70-es években is a magyar atléták nem kis szerepet játszottak a nemzetközi versenyeken. Ma viszont nem így van.
– Szomorúan látom és tapasztalom. De mi akkoriban a sportot egy kitörési lehetőségnek tekintettük, egy olyan valaminek, amellyel világot lehet látni, ma viszont sokkal keményebb edzések vannak, mint a mi időnkben, és ehhez nemigen fűlik már a gyerekek foga. Ahhoz, hogy valaki előbbre jusson, vagy világot lásson, kevesebb munka, más érdeklődési kör is elegendő. Persze akadnak tehetségek, akikre nagyon oda kellene figyelni, hogy el ne kallódjanak.

Fluck Miklós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!