Miért félünk az oroszoktól?

A cég kommunikációs igazgatója több tényezőre hivatkozva úgy látja, további háttéralkuk lehetnek az európai visszhangot kiváltó üzletkötés mögött. Az ÁSZ igazgatóhelyettese vitathatatlannak ítéli a magánosítás előnyeit, de úgy vélekedik, talán jobb lett volna előrelátóan, már az állami tulajdonrész nagyobb hányadának eladása előtt, eleve stratégiainak tekinteni a vállalatot. Podonyi László szerint most „futunk a pénzünk után”.

– Jönnek az oroszok? Vagy „már a spájzban vannak”?
– Tételesen felsorolhatók a magyar gazdaságban az orosz tulajdonrészek – mondja Deák András, a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa. – Övék a Malév fölötti operátori jog és a légitársaságban a 49 százalékos kisebbségi részesedés, azután a MOL 21 százaléka, továbbá két, a Gazpromhoz közeli vállalaton keresztül a magyar gázpiac egyötöde, s az Általános Értékforgalmi Bankon keresztül van még minimális pénzügyi érdekeltségük is. Ám mindez eltörpül amellett, hogy Magyarország ellátása majdnem teljesen az orosz gáztól és olajtól függ. Ez gyakorlatilag azt jelenti: a kőolaj- és gázimportunk, akárhonnan, akármilyen közvetítéssel is jön – hisz’ az E.ON-nal és a Gaz de France-al is van importszerződésük és ők nyugat felől szállítanak nekünk gázt – a molekulái Oroszországból származnak. S csak a belső kitermelésünk meg az olaj tekintetében az Adria vezeték miatt lehet a függésünk kisebb, 80-85 százalék körüli. Persze más, jellemzően európai uniós gazdaságoktól is függ a hazai, például a németekétől, hisz’ az exportunk nagyrésze oda irányul. Az igazi kérdés az, hogy az efféle függéseinket hogyan menedzselik az adott országokban a politikai és üzleti elitek. Nehezen tudjuk ugyanis elképzelni, hogy Németország lezárja a piacainkat, és megtiltsa a magyar áruk importját, azt viszont már tapasztalati alapon is könnyebb elképzelni, hogy Oroszország elzárja a kőolaj- vagy a gázcsapot.
S miért is félünk a befektetéseiktől? Több oka is van ennek  mondta a továbbiakban Deák. – Mindjárt az első, amiért az OMV befektetése is riadalmat keltett, és a mostani eladása is, hogy nem előzte meg e lépéseket az érintett államok és cégek közötti egyeztetés. Így a MOL és az állam akarata ellenére, illetve tudta nélkül zajlottak ezek az üzletek. A másik ok, hogy az embereknek – a gazdasági és politikai vezetőknek is – vannak gondolatai, előzetes elképzelései, kulturális beidegződései; azaz van „hozzáállásuk” az egyes országokhoz és üzleti stílusukhoz. Kelet- és Közép-Európa üzleti és politikai elitjének jó része nem kedveli az oroszokat, és „érzékenyen” reagál a terjeszkedésükre. Másrészt van nálunk hamis biztonságérzet is; a gázfüggést például a bizalom alapján egészen az első ukrajnai csapelzárásig egyáltalán nem menedzselte Magyarország. S a félelem harmadik oka az „egycsöves függés”, ami mellé a gazdasági és politikai vezetők egy része szerint már túl sok lenne, ha még más fontos üzletágakban is meghatározó részt szereznének az oroszok. Ezért a hazai politikusok zöme is szorgalmazza azt, hogy minél több forrásból szerezzük be az energiahordozókat, és nem fogadókész az orosz befektetések iránt – vélekedik Deák.
– Mitől barátságos vagy ellenséges egy részvényüzlet? És mitől stratégiai vagy csak pénzügyi befektető a vevő?
– A partneri együttműködést rendszerint hosszas tárgyalás, egyeztetés előzi meg – így Somlyai Dóra, a MOL magyarországi kommunikációs igazgatója. – A két fél ilyenkor feltérképezi a közös érdekeket. A MOL eddig minden esetben tárgyalóasztalnál töltött a partenereivel sok-sok időt, amíg együtt kialakítottuk, hogy akár eszközalapú, akár közös vállalatszerű kapcsolatunkban hogyan működjön együtt a két fél hosszú távon. Ez feltételezi, hogy van közös érdek és a közös jövőnkben tartósabb kapcsolat. A stratégiai befektető tehát együtt gondolkodik velünk. S az OMV részvényvásárlásánál, és most is, éppen ez hiányzott; egyeztetés nélküli, meglepetésszerű volt a tulajdonszerzés. Ennek alapján a Szurgutnyeftyegazt is olyan befektetőnek tartjuk, amely vonzónak látja a cég teljesítményét, és hasznot remél attól, ha vesz MOL-részvényeket; ám az efféle kéretlen, egyoldalú közeledés nem tekinthető barátságosnak, mert a számunkra azóta sem tisztázódtak a vásárló szándékai, s ha netán vannak, akkor a stratégiai elképzelései. A MOL-nak is akadnak érdekeltségei Oroszországban, mi azokat versenytárgyalások során vettük meg, vagy előzetes egyeztetés után közös vállalatot hoztunk létre a partnerrel.
Megvédi-e a céget a „lex MOL”? Erről Somlyai Dóra úgy vélekedett: ez segít, de önmagában az ellenséges felvásárlástól nem óvja meg, nem „betonozza be” a stratégiai vállalatot, csupán technikai nehézségeket támaszt, „macerássabbá teheti” az ilyen próbálkozásokat; pusztán a törvény még a menedzsment helyén maradását sem garantálja. Ám ez ügyben nem a cég illetékes, hanem a politika, az állam.
– Meg kell védeni a külföldi részvényvásárlásoktól a tőzsdére vitt magyar cégeket? Egyáltalán: meg lehet védeni őket?
Podonyi László, az Állami Számvevőszék igazgatóhelyettese így válaszolt: – Az általános szabály az, hogy ha egy céget tőzsdére visznek, akkor az államok nem szólnak már bele, kik, mennyiért adják-veszik a részvényeiket. A rendszerváltozás óta többféle stratégiát követtek ez ügyben a kormányaink. A MOL állami tulajdonának eladása több lépcsőben történt, ezeket vizsgáltuk 1995-ben, 2000-ben is. A 2004-es és 2006-os tranzakciók óta gyakorlatilag megszűnt az állami tulajdon a cégben – csak 30 normál részvénye maradt, s emellett az aranyrészvény elsőbbségivé alakult, de így is a többi részvényesnél több beleszólást ad az államnak. (A tőzsdéhez közel álló forrásunk szerint a MOL-részvények eladásának utolsó, 2006-os lépcsője az államnak is jól jött a költségvetés hiánya miatt, s a cég vezetőinek is erős érdeke volt, hogy ennek révén megőrizzék a menedzsment függetlenségét az államtól, és így vezető pozíciójukat is. – A szerk.) Az ÁSZ kifogásai között szerepelt  korábban a privatizáló cég magas lebonyolítási díja, majd az, hogy a készpénzzel fizető kisbefektetők helyett a részvényeket hitelre vásárlók élveztek előnyt. Kétezernégyben nem vették figyelembe a piaci folyamatokat, ugyanis 6500 forintról 17 ezerre nőtt az átlagár, s az eladás időpontjának eldöntésénél ez a tendencia nem érvényesült, nem okozott halasztást az eladásban. Két év múltán az volt az észrevételünk, hogy az értékesítés idejére nem zárták ki az önkötés lehetőségét, amivel befolyásolni lehetett – a piaci átlagár alá lenyomni – a tőzsdén a részvények árát, ez pedig az államnak 5 milliárdos bevételkiesést okozott. Az utolsó eladások után következett be az OMV támadása. Erre született meg állami válaszul a „lex MOL”; lényegében már csak ez biztosítja, hogy a cég magyar maradjon. S ebben a helyzetben érte a MOL-t a Szurgutnyeftyegaz bevásárlása.
S hogy okos dolog volt-e tőzsdére vinni a MOL-t – azután az OMV-támadás láttán stratégiai céggé minősíteni? Tőzsdére vinni a céget, úgy vélem, megfelelő, indokolt lépés volt. Ám az előnyök ellenére talán jobb lett volna előrelátóan, már az állami tulajdonrész nagyobb hányadának eladása előtt eleve stratégiainak tekinteni ezt a vállalatot, mert most mi követjük az eseményeket, „futunk a pénzünk után”.

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!