Egyedül nem megy
Prágai hoteljében hajnalban költötték fel az amerikai elnököt az észak-koreai rakétakísérlet hírével. A New York Times rosszmájú publicistája szerint semmi értelme nem volt, hiszen Phenjan kudarcot vallott a megfé-lemlítésre szánt kísérlettel, ha csak az nem, hogy a Fehér Ház nem feledte a demokrata elnökjelölti vetélkedő során Clintonné kampányreklámját: nem mindegy ki veszi fel hajnali órán azt a főparancsnoki telefont. Hillary azonban immár Obama külügyminisztere, a kampány a múlté, amint az a hidegháború is, amelyben oly kritikusak voltak az effajta telefonhívások (bár Reagan álmát egy hasonló esetben nem zavarták meg, csinált is patáliát az akkori sajtó meg közélet).
S hát alighanem a múlté az egyedül járás szuperhatalmi attitűdje: húsvéti rádióbeszédében Obama éppen azt a tanulságot vonta le világkörüli útjáról, számos csúcstalálkozójáról, hogy a globális gondokat csakis közösen lehet kezelni, netán megoldani. Amerika ugyan továbbra is ennek élén maradna, illően különleges hatalmához, ám partnereket keres és összehangolt akciókat akar. Vagyis oda már a cowboy diplomácia is, amelynek egykor Kissinger fejtette ki elveit: az amerikai külpolitikát Ford elnöksége alatt már egyedül irányító külügyminiszter arról elmélkedett Oriana Fallacinak, hogy honfitársai imádják a westernek magányos hősét, aki mindent maga vesz kézbe. Hát az ifjabbik Bush esetében ez kínosra sikeredett, utóda némi túlzással amolyan Canossát járt Európában. Viszont továbbra is igényt tart a partneri együttműködésre, amely törekvésében egyelőre kevés eredményt ért el, de percig se higgyük, hogy letett róla.
Különben éppen a klasszikus hidegháború idején Amerika szintén nagy gondot fordított a csapattoborzásra. Még a vietnami háborút is a „szövetségesek” vívták, követve a második világháború hagyományát, s az első Öböl-háború előtt idősebb Bush is koalíciót verbuvált, noha a csaták nagyja akkor is az amerikai hadseregre hárult. Obama Fehér Háza most láthatóan csalódott, hogy szövetségesei vonakodnak az afganisztáni részvállalástól, noha tudnia kellene, amit azok is tudnak: ott is csak a közös megoldás a célra vezető, mármint valamilyen szót értés az afgán hadurakkal (pontosan úgy, ahogyan Irakban is sikerült a viszonylagos pacifikálás). Hajdan egy későbbi amerikai elnökjelölt, az ifjabb Bush által legyőzött Kerry vágta oda fiatal, Vietnamot megjárt katonatisztként egy szenátusi bizottságnak: miként mondják meg egy téves háború utolsó áldozatának, hogy neki meg kell halnia egy hibáért?!
A heti amerikai sajtóban élénk vita zajlott le arról a felvételről, amelyen az elnök a londoni G20 csúcson mintegy meghajol a szaúdi király előtt, s nem fogadták el a Fehér Ház magyarázkodását, miszerint Obama csupán a testmagassági különbség okán tette volna. A filmelemzések az udva-riasság eltúlzását állították, konzervatív publicisták egy amerikai elnöknek megengedhetetlen bókoláson háborogtak, de nekik egyelőre nehéz a dolguk: keresniük kell, mibe köthetne bele (mennyivel egyszerűbb a mindenbe eleve belekötő ellenzékiség!) Válság ide meg oda, azért továbbra is irigyelhetjük Amerikát.
A.J.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!