A ráma nélküli ég alatt

Tehetetlenségünk bevallása szerénységre kényszeríthetne, csakhogy az nem népszerű, a hangos szónak erősebb a vonzása, mint a csöndes beismerésnek. Papp Lajos szívsebész professzor a minap éppen erre mutatott mintát, amidőn egy kivételes emberi tragédia érte őt és még sokakat. A pécsi professzor azt mondta ország-világ előtt, nem akar kitérni a felelősség elől Ocskay Gábor kivételes tehetségű jégkorongozó halála miatt. Nem mutogatott másra, mint ahogy mások sem hibáztatták őt, sem a sportorvosok, sem a fiát temető apa. A 34 éves fiatalember halálának árnyékában a szereplők fölébe nőttek a folytonosan hangoskodóknak, a felelősség alól kibúvóknak, a másokat csak lehengerelni szándékozóknak. Vagyis a társadalomnak. S persze a figyelmes szemlélő bepillantást nyerhetett abba az emberfeletti küzdelembe, amelyet ember folytat a másik emberért – orvos a beteg lelkéért és a testéért –, és amelyben szinte Istent játszik: élet s halál felett dönt. Micsoda belső kín és vergődés, mennyi szorongás és önmarcangoló tépelődés övezheti az ilyen elhatározásokat, s a kívülállók sokasága mintha fölfogta volna, hogy a lesújtó haláleset – melyik nem az? – túlnő rajta. Eltörpülünk mellette. A jéghoki önzetlen szerelmesének és kimagasló tehetségének ügyében a főszereplők csakis saját lelkiismeretüknek felelnek, s ha a transzcendencia vonzásában élnek, akkor még Másnak is. Kívülálló ebbe bele nem beszélhet. Csakhogy a fiatal élet földi virágzása ettől még visszavonhatatlanul befejeződött: a halál botrányára összes ünnepünk közül éppen a húsvét emlékeztet a legerőteljesebben. Hívőnek és hitkeresőnek, vallásosnak és vallás nélkülinek egyaránt kivételesek ezek a napok: tavaszra és újjáéledésre mindenkinek szüksége van, aki megtapasztalja a bajt, a sötétséget, a nyomort, a kétségbeesést. A szenvedéstörténet azt közvetíti nekünk, hogy mindez teljesen emberi, sőt természetes: a halál Krisztust is próbára tette. S ahogy a szenvedés és a szomorúság, úgy az öröm és a remény is egyetemes: a hívők és hitkeresők serege a feltámadás hírében – et resurrexit tertia die – találja meg a biztatást. Az árnyékhoz így társul a fény, a halálos kínlódást így válthatja a győzedelmes élet hite. Mészöly Miklós páratlan szimbolikájú novellájában a dombon magasodó istállót – valahányszor a nap felkel – „ezer és ezer fényszeg lyuggatja át, szinte szó szerint ráfeszítve a ráma nélküli ég irdatlan zárófalára. Melynek mérete, formája nem változik, ahogy az Ige érvénye sem. S ahogy Allahé sem.”
Itt és ott, az irdatlan ég alatt, percnyi utálatosságok tengerében olykor már fuldokolva, ilyen fényszegekben reménykedhetünk, ha rápillantunk a keresztre.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!