Kormányváltásnál se több, se kevesebb

A gorombáskodásban már laptársa mögött lemaradt (és ezen netán változtatni törekvő?) jobboldali újság vezércikke szerint az új miniszterelnök „az a közjogi méltóság, akit kizárólag kétszáz, saját hatalmától megittasult, s egyben megrettent ballib lakáj fog »a nép vezetőjének« megválasztani”. Mintha bizony a korábbi kormányfőket nem a mindenkori parlamenti többség választotta volna meg, lévén hazánkban – miként szinte valamennyi demokráciában – az országgyűlés a nép képviselete. Mi pedig nem miniszterelnökre szavazunk négyévente, hanem 386 mandátumot adunk voksunkkal a minket képviselőknek. Kiknek e mandátuma négy esztendőre szól, s az idő alatt annyiszor választhat – akár változó összetételű – többségük kormányt, ahányszor akar.
S ha akar, „mutyival” is, miért ne, amennyiben a demokratikus pártok egymás közti alkuit és megegyezéseit becsmérelni óhajtjuk. Bár nem emlékszem e kifejezés közkeletű használatára, amikor Antall a kisgazda 35-ökkel mentette meg kormányát, de akkor sem, amidőn két választási forduló között derült égből villámcsapásként érte a választókat az addig egymást csak ócsárló Orbán- és Torgyán-párt hirtelen összeborulása. Pedig az volt csak a „mutyi” a javából, hiszen szinte az utolsó pillanatig tagadták, noha – konzervatív profeszszorok közvetítésével – már jó ideje előkészítették, igazi háttéralkuval. S nekem erős a gyanúm, hogy volt valami „mutyi” a MIÉP és a Fidesz sajátos csendestársi együttműködése körül is. Annak vázolására pedig nincs is terünk, hogyan „mutyiznak” a régi demokráciák parlamenti pártjai mindenféle koalíciós kombinációkat kipróbálva.
De ami a lényeg: a kormányfőváltás keddi változata (a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal) benne van az alkotmányban, viszont – legalábbis egyelőre, a netán kétharmados többségükig – feltűnően hiányzik belőle az a cikkely, amely kimondaná, hogy választásokat pedig akkor kell tartani, ha a jobboldal úgy akarja. Gondolom, a magukat „civilnek” beállító ismert jobboldali személyiségektől majd akkor is számíthatunk hasonló lamentálásokra, ha a baloldal fogja unni az ellenzéki létét… (Egyik szószólójuk, ráadásul politológus, még a parlamenti vitában is helyet követelt magának, mintha fogalma sem volna, milyen precedenst teremtene ezzel).
Nem először tapasztalhatjuk, hogy a jobboldal némely hangadójának semmi sem drága, bízvást kockára teszik a demokratikus intézményrendszert is pillanatnyi politikai céljuk elérése végett. Tudják ők, persze, hogy a képviselői mandátumok a ciklus végéig szólnak, s azt csak akkor lehet lerövidíteni, ha nincs – a szintén alkotmányosan előírt többszöri próbálkozás utána sem – kormányalkotásra képes többség. De mert a felmérések most éppen nekik fütyölnek, nevetséges utalásokat tesznek a „nép feje fölött döntő” elitről, mintha bármely – szabadon megválasztott – parlamentet nem lehetne ekként is beállítani (a kívül rekedt bármely oldali szélsőségesek régi szokása ez). Különben szórakoztató, hogy a jobboldalon kezdettől fogva szidalmazott közvélemény-kutatók most hirtelenjében a parlament feloszlatásának is mérvadó tényezőivé váltak, mivel éppen azon az oldalon mutatják ki a többséget. Talán azért sem kellene ennyire demagógnak lenni, mert ugyane felmérők az egész politikai osztály leszereplését jelzik: ha a politikusok népszerűségi listájának élére 43 százalékkal lehet kerülni, az nemcsak figyelmeztető, hanem akár azt a sokat hangoztatott pillanatnyi jobboldali többséget is viszonylagossá teszi (a Fidesz is a két utóbbi választási részvételhez képest jócskán megcsappant „biztos pártválasztóknál” áll a kétharmadon, de ebből talán meg is érthető, miért nem bánja az emberek megundorodását a politikától).
Kedden tehát tökéletesen legitim kormányváltásra kerül sor, s aki azt szavakban, pláne tettekben vitatja, az került ingoványos, vagyis illegitim talajra, hiszen szembe megy az alkotmánnyal. A parlament munkáját tudatosan megzavarni akaró szélsőségesek érve pedig még azokénál is gyengébb, akik korábban választási csalást emlegetve randalíroztak: a többségnek nem egy téren, utcán, nem is (eleve hipotetikus) felmérésekben kell megnyilvánulnia, hanem a szavazófülkékben. A ciklusokat éppen azért szabják meg a demokráciákban, hogy a kormányok belevághassanak népszerűtlen intézkedésekbe is. Le pedig akkor szoktak rövidülni, amikor a koalíciós többségek megbomlanak az egyes pártok saját politikai számításaiból következően.
Ám utcáról nem kergetünk el demokratikusan megválasztott kormányt – figyelmeztette már 2006 őszén a német jobboldali újság a Fideszt. Nyomást a honatyákra Napóleon gránátosai vagy Horthy különítményesei gyakoroltak. Hogyne, a mindenkori ellenzék egy ciklus közbeni miniszterelnök- cserénél megpendítheti a választások előrehozatalának ötletét, de az rendszerint megmarad hamvába holtnak. Ezt tette a munkáspárti Kinnock, amikor a toryk Major-re cserélték Thatchert, s nemrég a Blair–Brown váltásnál a konzervatív Cameron, ám egyiknek sem jutott eszébe illegitimnek minősíteni az új kormányfőt és szítani a szélsőséges kedélyeket. A minap NATO-főtitkárrá választott dán miniszterelnököt órákon belül követte (királynői kinevezéssel, miként persze Londonban is) az utódja, egy politológus sem kívánt protestálni a Folketing ülésén.
Cinikus játszma zajlik a javából, hiszen a jobboldal vezérei tökéletesen tisztában vannak mindezzel. De jó előre szeretnék meglovagolni az állami kiadások kényszerű – saját közgazdászaik által is szorgalmazott – csökkentésének politikai következményeit. A várt népi elégedetlenséget. Sietnek az „illegitim” kormány ellen szavalni és tüntetni, hogy a majdani tiltakozó hullámot is meglovagolhassák. Természetesen a nép hivatott képviselőiként, merthogy mi mást, minimum négy évre szóló mandátumot kérnek ők is a „zemberektől”. Dehogy készteti őket önmérsékletre, hogy elemzők szerint titokban örülnek a kormányzati eltökéltségnek: így nem rájuk vár a kínos feladat. Ezért is félnek, mint ördög a tömjénfüsttől bármi szótértéstől a kormányzattal: a világért sem lennének, ahogy pedig nyugati demokráciákban szinte kötelező, csendestársak a szanálásban. Inkább végtelenül cinikus módon nemcsak az egész térséget súlyosan érintő válságot varrják a kormányt állító baloldal és liberálisok nyakába, hanem – elmés ideológusaik buzgóságával – a két évtizede bevezetett kapitalizmus összes baját is (avagy: tetszettünk volna nem rendszert váltani?!) Az emberek összes csalódását, nemcsak a baloldali kormányzás kétségtelen hibáit.
Tudatosan játszanak a tűzzel, amely – a most leleplezett honi terrorcsoport, vagy a romák elleni merényletek jelzik – itt-ott már fel is lobbant. Pedig más sem hiányzik hazánk megítélésének (és akként a szó szoros értelemben vett hitelképességünknek, vele valutánk értékének), mint a verbális erőszak átváltása fizikaivá.
Ebben a kívül-belül szorongatott helyzetben az új kormányfő jószerivel annak a hajdani tábornoknak a példáját követhetné, aki közölte: jobbról-balról bekerítettek, hátulról támadnak, veszteségeink nagyok, vagyis – támadunk! Esélyeit éppen az kínálja, hogy azt szinte nem is adnak neki, eleve kamikazének nyilvánítják, aki nem élheti túl az elvégzett feladatot. Holott szerintem éppen a jobboldal kíméletlen taktikája mutatja az egyedüli lehetséges kiutat, a kitörési pontot. Arra kellene építenie, hogy körötte hemzsegnek a Kasszandrák, s ellenzékétől minimális méltányosságra sem számíthat (hogy a parlamentben kegyeskednek meghallgatni, az nem neki tett gesztus, hanem kései kimenekülés a semmi hasznot nem hajtó, nevetségessé vált kormányfőbojkottból). Ez így afféle túlélőshow lesz, csakhogy sok millió válságot túlélni akaróval együtt. S azok háromnegyede (bizony: felmérések szerint) tudja már, hogy számítania kell megszorításokra, ahogy szerte a világban mindenkinek. Mentsetek ki, mert nem vagyunk celebek! – hangzik mindenhonnan. Hozzátéve, nehogy már éppen a celebek ne szenvedjék meg a válságot! Ezért nélkülözhetetlenek a valóban progresszív – a mai világtrendeket is tükröző – elemek a válságkezelésben, mert a krízis ugyan nem jobb- vagy baloldali, ám a vele való megküzdés már az. Ilyenkor, kérdezze meg az amerikai elnököt, vagy nyugati kollégáit, lélektani hatása van a társadalmi szolidaritást jelző jelképes teherelosztásnak is.
S ez akkor hozhat politikai hasznot is, amikor már kifelé tartunk a kátyúból. A látványosan nem szolidáris jobboldal annyit mindenesetre elért, hogy legkisebb javulás, más szavakkal a legroszszabb elkerülése is a válságkezelő sikere lesz. S ez amúgy is sokban szerencse kérdése, hiszen a külvilági trendektől legalább annyira függ, mint a hazai tettektől (a forintot sem honi fejlemények lendítették meg a minap). Egyszóval mi mást tehetne az új kormány, mint válságban vabankot játszani?! Ki tudja, még be is üthet.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!