Akárha egy dél-amerikai szappanopera aktuális „sportos” darabja lenne: egy kétszereplős mini futballdráma, amelyben túláradó érzelmek szabadulnak fel, s míg az egyik – felettébb pozitív figuraként – örök hűséget esküszik az AC Milannak, addig a másik – a negatív hős – végleges búcsút int Milánónak, sőt magának a labdarúgásnak is.



A népszerűbb alak Kaká, a ligur főváros elitcsapatának irányítója, a nélkülözhetetlen karmester, akinek játékintelligenciája, de a pályán kívül is méltánylandó tulajdonságai, megannyi emberi erénye, nem utolsósorban mély vallásossága okkal tették szerethetővé világszerte. Ugyanakkor Adriano, a másik milánói élegyüttes, az Internazionale támadója éppen a fordított utat járta-járja be: az esendő emberét, akinek botlásokkal, tévedésekkel, hibákkal teli életpályája a sikeres – bár a reményektől így is messze elmaradó, az eltékozolt tehetségről is szóló – labdarúgómúlt után, most, 27 évesen már végleges kudarcot jelez. Zsákutcát, amelyből nemigen kínálkozik kimenekülési esély. Adriano alighanem örökre elköszönt a csúcsszintű profi futballtól, s valószínűleg nem látjuk már a robusztus, majd 190 centis és 87 kilós csatár góljait sem az Inter, sem a brazil nemzeti tizenegy színeiben.
A „nekrológot” maga Adriano diktálta pénteken, amikor bejelentette: nincs tovább, elege van Olaszországból, a klubjánál uralkodó állapotokból, a pletykálkodásból, a pozícióharcokból, abból a miliő-ből, ami a hivatásos labdarúgást körülveszi az Internazionalénál. Ő jobban szereti azt a környezetet, amit csak odahaza, szülővárosában, Rio de Janeiróban kap meg, ezért is döntött úgy, hogy a válogatott Peru legjobbjaival vívott, múlt heti, hazai vb-selejtezője után, amelyen éppenséggel Adriano nem kapott játéklehetőséget, nem tér vissza Milánóba, klubcsapatához, hanem marad az övéi között. A favelában, Rio egyik nyomornegyedében, ahol született, felnőtt, ahol családtagjai, barátai élnek, s most úgy érzi, a futballal is végleg szakít, elege lett az egészből. A 2006-os világbajnokság egyik hőse, a Ronaldóval alkotott varázslatos duó egyik tagja, a 2004-es Copa America gólkirálya, a nagyszerű támadó, aki 47 meccsén 29-szer volt eredményes a selecaóban, egyszóval a világ labdarúgásának egyik kiemelkedő tudású játékosa hosszabb időre, sőt meglehet örökre szólóan szögre akasztotta focicipőjét. Hogy az okok között melyek tekinthetők meghatározónak? Nos az Internél uralkodó belviszonyokat nyilvánvalóan ő ismeri a legjobban, az öltöző légkörével a leginkább ő lehetett tisztában. Nem örülhetett nagyon annak, hogy az Inter „öröklött” új vezetőedzője, a bajnoki cím dacára távozni kényszerült Mancini örökébe lépett portugál José Mourinho „majd én megfegyelmezem” jelszóval keményen igyekezett fogni Adrianót, hol büntette, például azzal is, hogy nem tette be a csapatba, hol a lelkére próbált beszélni, és segítő szándékú pedagógiával közelített az amúgy cseppet sem könnyű természetű csatárhoz, a háttérből hirtelen előhíva és bizalmat hirdetve a futballozni amúgy el nem felejtett brazil légiósnak. Aki inkább többé, mint kevésbé meg is szolgálta Mourinho „ingadozó” bizalmát, de aztán egyértelművé vált: a „furcsa pár” sosem fog ideális kettőst alkotni, hosszú távon nem tud együttdolgozni a két ember. Persze az Intertől, s a vezetőedzőtől való eltávolodáshoz kellett Adriano lelki állapotának erőteljes hullámzása is. Utóbb maga sem tagadta, hogy bizony volt része tivornyázásban, nem vetette meg teljesen sem a drogot, sem az alkoholt, s ok az ivásra mindig adódott, azt követően pedig különösen, hogy édesapját egy zűrös ügy kellős közepette 2004-ben agyonlőtték, majd gyűrűs menyaszszonya hagyta el a labilis idegzetű labdarúgót. Ezt kihevernie teljesen nem sikerült, s a kimaradozás, az ezzel összefüggő formahanyatlás, az emberi-szakmai lemerülés szükségképpen vezetett a csaknem teljes összeomláshoz. Az említett vb-selejtezőt követően nyomtalanul eltűnt, s bár felszívódását megannyi magyarázatvariáció követte, amelyek egészen addig terjedtek, hogy elrabolták és megölték, pár nap után előkerült, s maga mesélte el, hogy a hozzá nagyon közelállók körében múlatta az időt, s a családi-baráti környezetben ébredt rá, hogy amennyire a brazil valóság, a favela világa az ő igazi közege, annyira távolivá vált számára a labdarúgás, amellyel – legalább is ideiglenesen – felhagy.
„Nem vagyok beteg, egyszerűen nyugalomra vágyom, az édesanyámmal, szeretteimmel akarok együtt lenni. Nem a pénz a fontos, és amíg nem jelent újra örömöt a játék, addig nem akarom folytatni a futballt” – fogalmazott sajtótájékoztatóján Adriano, aki sokak szerint nem egy fásult játékos, hanem pszichiátriai eset, akiből soha többé nem lesz már profi labdarúgó.
Nem úgy válogatottbeli társa, Kaká, aki Adriano „eltűnésével” egyidőben azért került a lapok címoldalára, mert felröppent a hír, hogy az AC Milantól a spanyol királyi gárdához, a Real Madridhoz igazol át. Az össznépi felhördülésre a játékmester magyarázkodni kényszerült, majd pedig örök hűséget esküdött jelenlegi csapatának, mondván, sosem hagyja el Milánót. A közeljövőben 27. születésnapját ünneplő brazil kiválósághoz a Real egykori – és nagyon úgy fest, nyáron ismét megválasztandó – elnöke, Florentino Perez ragaszkodik rendületlenül, és győzelme esetére már most beígérte Kakát. Ám lehet, hogy nem pusztán választási fogásról van szó, tudniillik kész tényként tálalta(tta) a spanyol médiában, hogy már meg is egyezett az AC Milan vezetőivel, s hovatovább eldöntött tény, hogy 60 millió euróért a nyáron a spanyol fővárosba teszi át működése színterét az itáliai csapat ikonja. A Marca című madridi sportlap címlapján hatalmas betűkkel hirdette a minap a Pereztől származtatott mondatot: „Már bírom Kaká igenjét!”
Ettől persze még a nem is ott van a lehetséges válaszok között.(J.K.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!