Április 5-én – a jobb- és szélső jobboldalról évek óta folytatott,
permanens belpolitikai hidegháború e napra jutó epizódjai ismereté-ben
inkább zavarosnak, a történelmi csúsztatásokkal, a hallgatóság tudatos
félrevezetésével felkorbácsolt hangulata miatt – mondhatom, komiszul
komor virágvasárnapunk volt. Ebben az évben először öntötte el igazi
tavaszi napfény hazánkat.
A Hősök terén nem napfényből volt hiány, hanem az ön- és a helyzetismeretből, a demokrácia, a jogállamiság a törvényesség iránti igényből, a jogos és a jogtalan közötti különbségtétel képességéből, s legfőképpen az igazmondásból, és abból, amit néhányan hamis prófétaként, álnokul, önnön tulajdonságukként hirdettek: a keresztényi erényekből. A szónoki emelvényen egymást követték a rétorok. Beszédeikre alig figyelve, sokan mások skandálták „előregyártott” rigmusaikat, azok refrénjeit. Kívánságként, hogy „börtönbe, börtönbe” (Bajnaival, Gyurcsánnyal).
A Fidesz és hűbéresei senki sem világosította fel az igazságról a több tízezer embert. Sokan, sokat beszéltek, de egy sem akadt, aki elmagyarázta volna nekik a helyzetet. Azt, hogy most „kár a benzinért”, mert a 78 fő országgyűlési képviselő (kormányfő ellen) benyújtott konstruktív bizalmatlansági indítványának az országgyűlési képviselők fele általi elfogadásával miniszterelnököt az Országházban kell s lehet megválasztani, és nem az excitábilis tömegnek az utcán. A másodpercemberkék, és egyéb önjelölt néptribunok könnyen feledhetők. Felháborodásomat az a kéthetes életkorú (velem egy évtizeden belül született), minden hivatalos, irodalomtörténészi véleménnyel szemben, véleményem szerint dekórumokkal érdemein felül elismert hölgy ezen, a Jobbik által „celebrált” káoszpartin azt mondta, hogy a (most) hatalmon lévők semmi értéket nem ismernek, a saját javaikat tartják szem előtt, és ebből elég volt. Szerinte komolyan kellene venni a falvédőkön (!?!) található „hit, remény, szeretet” szavakat. Nagyon elvetette a sulykot: felháborító, hogy fikarcnyi bizonyíték, és egyetlen érv nélkül kijelentette: „meg kell állítani a népirtó kormányt”. A „népirtó” jelző súlyos vád, s mert igaztalan: rágalom!
Derültem viszont ízlésficamán. Azon, hogy már a 19. században eredetileg is giccsesnek, aztán a 20. században is „a végsőkig lebutítottnak” tartott (s ekként előnyomott, vásárokban árult, otthon kivarrható) falvédői szavakat – hit, remény, szeretet – anélkül ajánlja a 21. század erkölcsi alapnormáivá tenni, hogy kifejtené: melyik, s milyen hitről, kiben, miben reménykedve lehet s kell élnünk, s főleg, hogyan kell és miként lehet szeretni azt, aki riválisodból elemésztésedre törekvő ellenséggé vált. Gondolom, valószínűleg homogénnek, keresztény fundamentalistának véli azokat, akikhez szólt. Volt mersze hitről s szeretetről beszélni azoknak, akik majdhogynem azt (legalábbis ahhoz hasonlót) kiabálnak (Gyurcsányra, Bajnaira), hogy „feszítsd meg őt”! Az idős hölgy ízlésficama, és rágalommal felérő szavai szerintem nem tekinthetőek felejthető magánügynek Nem lenne közönsége szemében kevésbé „primisszima”, ha a média útján bocsánatot kérne azoktól, akiket népirtónak nevezett.
Dr. Györky Zoltán, Kaposvár
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!