Magyarország legneveletlenebb állatai
Ha már a fejünkre nőtt kedvenc állatunk, tehetetlennek érezzük magunkat, és tanácstalanok leszünk, vajon hogyan állíthatnánk helyre a harmonikus együttélés szabályait, írjunk a Neveletlenek szimpatikus stábjának. Hamarosan bekopogtat hozzánk a napszemcsis-övtáskás kutyaoktató vagy egy barátságos állatdoki (nem, nem a reklámból), és megregulázza a lopós vizslánkat, bosszúálló, székre piszkító macskánkat, elkényeztetett hörcsögünket, csavargó bokszerünket, vagy a támadó „vérbichont”, mégpedig úgy, hogy ráébreszti a gazdikat, igenis tekintélyt kell parancsolniuk, ha nem akarnak komplett anarchiát az életükben. Ahol szükséges, kétszer-háromszor is visszatérnek, hogy megnézzék, a gazdi megfogadta-e a tanácsot, és változott-e az állat viselkedése. A legmegátalkodottabb házi kedvencek pedig elnyerik Magyarország Legneveletlenebb Állata címét, bár eddig olyan hatékonyan dolgoztak az állatterapeuták és a gazdik is, hogy mindenki csak elesett ettől a nem túl hízelgő címtől.
A házikedvenc- és gazdioktatásnak számtalan mókás perce is akadt. „Az igen, versenyt zabáltok!” – mondta elképedve az állatdoki a hörcsögét csoki tortával etető gazdinak. Aztán a két felnőtt vagy öt percen át együtt csúszott-mászott a földön, mert a dundi apróság mégiscsak elinalt, én meg úgy gurultam a nevetéstől, mint hörcsög a vécépapírtekercsben. Hanna kutya követ eszik. „Hanna, mi van a szádban? A k. életbe! Ereszd el! Adod ide? Basszus, gyere ide!” – kiabálta önkívületben a kutyus gazdája, aki jólneveltségből szintén kaphatna külön-
órát, akárcsak a cipőtolvaj vizsláé, aki meg így fegyelmezte kedvencét: „a k. anyád, b. meg! K. bunkó vagy! Paraszt!” A műsorban az eseteket elemző etológus nem is rejti véka alá, a kis kedvenc problémája legtöbbször igazából a gazdié. Nem csak olyan szempontból, hogy nem szakszerűen neveli az állatkát, ez még a kisebbik baj, ezen lehet segíteni. Sokkal inkább a gazda önbizalomhiánya, következetlensége, felelőtlensége vezet a gondokhoz.
Azon is jót derültem, hogy Bobbyt, a nyolckilós „törpenyulat” nem lehetett megérinteni sem, szétrágja a berendezést, letépi a tapétát, és harap, mint egy véreb. A gazdija már azzal kísérletezett, vajon a jazz, vagy Maria Callas nyugtatja meg jobban, mire az állatorvos inkább a rendszeres sétáltatást javasolta. Esetleg házőrzőnek is beválna, ha már ilyen vérengző fenevad. Az efféle huncutságok, különcségek egy darabig mókásak, aztán egyre kevésbé, végül már csak az ellenségeink tudnak szívből röhögni rajtuk.
Aztán péntek estefelé odakattintottam az Echo Tv-n az Éjjeli menedékhely című stúdióbeszélgetésre, melyben Gorkij drámájához hasonlóan a társadalom peremére szorult embereket láttam, a Nagy Nemzeti Ellenállás zavaros cementjétől összeragadozva. Olyat se pipáltam még, hogy egy „riporter” (Siklósi Beatrix) egy fideszes képviselővel üvöltve rohan egy szocialista képviselő után az utcán, hogy „és a milliárdok, amiket a maga kormányfője szétlopott?”, meg „maga kinek az ügynöke? [..] Evvel képviseli a magyarokat, hogy idáig rohasztották az országot? Magyar, mi az, hogy magyar?”
„Egy csavargó helyett egy másikat ültetnek a nyakunkba. Egy bűnözőt, akihez még köthető kilenc emberi élet! […] Segítsenek, hogy közösen tudjuk ezt a hordát kiiktatni az életünkből. […] Mikor Semjén Zsolt felolvasta a parlamentben a nemzet petícióját, amit egyértelműen, hanggal kifejezett a nemzet, röhögtek, kinevették a népfelséget” – magyarázta az egyik stúdióvendég, aki szerint eddig jól neveltek voltak, mert tiszteletben tartották a magánélet szentségét, de ennek most már vége. „Amikor ők szembe tudnak menni úgy a nemzettel, ilyen gyalázatos aljas módon, hogy semmibe veszik, akkor innentől kezdve mi sem fogunk már ilyen kesztyűs kézzel bánni, hanem odamegyünk, és bizony, igyekszünk kifejezni minden olyat, amelyben ők azt érezhetik, hogy veszélyben vannak. Én nem akarok oda eljutni, illetve benne van az is, ismerjük már azt, amikor a népharag elindult, hogy embereket felkoncoltak” – dörögte, majd megint előzékeny jó modoráról téve tanúságot hozzátette: „én azt szeretném, hogy ezeket elkerüljük. De ha ezek továbbra ezt a mocskos, aljas, fosztogató kamarillapolitikát folytatják…”
Visszatérve az M2-höz, a műsor rádöbbentett, milyen sok állat gondolja úgy, hogy bármit megtehet, odatojhat a párnánkra, beleharaphat a lábunkba, félelemben tarthatja a családunkat, megakadályozza a szabad mozgásunkat, és mi legfeljebb rosszallóan ejnye-bejnyézünk, hogy hát, ezt azért mégse kellene. Jó kérdés, hogy egyáltalán miért érezzük sokan úgy, hogy nekünk ezt el kell viselniük, akár egy egész életen át.
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!