A magyar jégkorong-válogatott óriási bravúrt végrehajtva a múlt évben kiharcolta a kijutást az A csoportos jégkorong-világbajnokságra. Ez a csoda azóta is tart, hiszen a napokban válogatottunk legyőzte Finnország és Norvégia legjobbjait.
Felébredt az álomból?
– Álmodni nagyon szép dolog, és az ébredés fantasztikus volt, hiszen Japánban vívtuk ki azt, hogy most ott lehetünk Svájcban.
Mikor került és miért korcsolyacipő a lábára?
– Édesanyámnak az volt az álma, hogy belőlem műkorcsolyázót faragjanak, és hatévesen levittek a jégre, de hamar kiderült, hogy sem alkatom, sem habitusom nem alkalmas arra, hogy zenére ugráljak, és pörögjek a jégen. Korizni ugyan megtanultam, de elcsábítottak focizni és kosarazni, egyébként ez utóbbi sportág hagyomány a mi családunkban, édesapám és testvérei is ezt a sportágat űzték magas szinten.
De amint kiderült, a labda helyett a korongot választotta. Hogy jutott el vissza a jégre?
– Gyerekkoromban igazán hideg telek voltak Magyarországon, és akkoriban az iskolaudvarokat a lelkes testnevelő tanárok felöntötték vízzel, ott koriztak a gyerekek, és néhányan hokiztak. Egyszer beálltam közéjük, és pillanatok alatt ráéreztem a korong varázsára, ezek után a KSI-be jelentkeztem, ahol Séra Miklóstól kaptam meg az alapelemeket. Szerencsémre nagyon sok tehetséges srác között formálódtam, és csapatunk elindulhatott a magyar bajnokságban. Innen már egyenes volt az utam, 15 éves voltam akkor. Több klubban is megfordultam, 1997-ben kerültem Székesfehérvárra, az Alba Volán csapatához, ahol olyan játszótársaim voltak, akik meghatározói a hazai jégkorongnak, hogy csak Ocskay Gábort és Palkovics Krisztiánt említsem. Sajnos Gábor már nem lehet velünk ott a világbajnokságon, mivel a közelmúltban elhunyt, ő pótolhatatlan.
A világbajnokságot említette, több divíziós vébén is részt vett. Milyennek ítéli meg a magyar jégkorongozás helyzetét, és minek tulajdonítja azt, hogy egy ilyen minimális háttérrel a magyar válogatott mégis ott lehet a legjobbak között?
– Hála istennek egyre több jégpálya épül Magyarországon, és pár év múlva, úgy érzem, olyan utánpótlással rendelkezünk majd, amelyre építeni lehet. De hogy visszatérjek a konkrét kérdésre, egy zárt közösség a miénk, amely összetart, s a munkának és a sportág iránti alázatnak tudom be azt, amit eddig elértünk.
Igencsak nehéz ellenfelek várnak ránk Svájcban. Milyen esélyeket ad csapatunknak velük szemben?
– Már azt csodának tartom, hogy ott lehetünk. Hiszen ránk a kanadaiak, a szlovákok és a fehéroroszok várnak a csoportban. Papíron mindegyik együttes jóval esélyesebb nálunk, de mi soha nem úgy megyünk a pályára, hogy eleve vesztett meccs elé nézünk.
Korábban a szlovákokkal is megmérkőztünk, és sikerült legyőzni őket. Egy kanadai csapattal is jót játszottunk, és nem voltunk alárendeltek velük szemben.
– Való igaz, a szlovákok megverése adta meg azt a pluszt, amellyel feltöltődtünk, és elhittük magunkról, hogy képesek vagyunk a bravúrra. Kanada Svájcba abszolút profi csapattal érkezik, minden játékosuk az NHL-ben szerepel. Őket és az oroszokat tartom a vébéarany megnyerésére a legesélyesebbnek, habár a skandinávokat sohasem szabad leírni.
Ki ellen kezdenek?
– A szlovákokkal mérkőzünk, 24-én. A vébé lebonyolítási rendje az, hogy a négy négyes csoportokból az utolsó helyezettek egy körmérkőzéses tornán döntik el, hogy ki fog kiesni a legmagasabb osztályból. Remélem, fel tudjuk venni majd a versenyt azokkal, akikkel ott szembekerülünk.
Ennyire pesszimista?
– Inkább realistának tartom magamat.
A csapat legidősebb tagja. Van-e olyan játékos, akinek akár az édesapja is lehetne?
– Én negyvenévesen is még úgy érzem, hogy teljes értékű harcos vagyok, inkább úgy fogalmaznék, hogy a jelenlegi válogatottban több olyan társam is akad, akinek az édesapjával is együtt játszottam, hogy csak Kovács Csabát említsem.
A hátvédeket kemény anyagból gyúrták. Gyorsan ledobja a kesztyűt egy-egy kemény ütközés után?
– Ma már nem annyira, mint korábban, sokan nagyon keménynek tartanak, de higy-
gyék el, ez csak a jégpályára vonatkozik, a magánéletben, mondhatni galamblelkű vagyok.
Minden játékosnak vannak emlékezetes pillanatai, amelyeket örökké megőriz. Kangyal Balázsnak is van?
– Természetesen, azt soha nem felejtem el, hogy szerepelhetek az A osztályban, de talán a legemlékezetesebb eddig, hogy 1999-ben, a dunaújvárosi bajnoki döntőn a hirtelen halálban én lőttem azt a gólt, amellyel 18 év után bajnok lehetett az Alba Volán.
Az Alba Volánnál visszavonultatták a mezét, ekkor sokan úgy gondolták, hogy leteszi a hokiütőt. Ezzel szemben átigazolt a Budapest Star együtteséhez.
– Csodálatos éveket töltöttem el Fehérváron, de úgy éreztem, változásra van szükség az életemben, s itt csapatvezetőként, és játékosként is olyan tehetségekkel szerepelhetek együtt, akikre majd a későbbiek során nyugodtan rábízhatom a hokiütőmet, nem beszélve arról, hogy néhányan ott lesznek a vébén is. Fluck Miklós
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!