Haldoklik a hagyományos család

Farkas Péter docens az adatok ellenére sem osztja azt a  vélekedést, hogy a hagyományos család „kihalt”, de nagy baj, hogy a fiatalok nem számíthatják ki előre a családjuk jövőjét. Dr. Vári Zsuzsa szakpszichológus úgy ítéli meg, a gyerekek nem látnak maguk elôtt családmodellt, s ez a személyiségükben torzulásokhoz vezet.
A tradicionális család végóráit vizionáló cikket közölt nemrég a Telegraph brit médiacsoport honlapja. A szigetországi statisztikák szerint manapság több ember él egyedül, több gyereket nevelnek egyedülálló szülők es több felnőtt gyermek él együtt a szüleivel, mint valaha. A szerző arra jut: a nők nagyobb valószínűséggel szülnek 25 éves koruk előtt, mintsem férjhez mennének, s egy brit szakértő szerint a hagyományos család „múzeumi darabbá” vált.

– Épp ilyen következtésre juthatunk a hazai adatokból is, hisz’ nagyon hasonlóak, jelenti ki Kamarás Ferenc, a Központi Statisztikai Hivatal főtanácsadója. – Sőt, itt nemcsak a valószínűsége nagyobb, hogy 25 éves korukig gyermeket szülnek a nők, mint, hogy frigyre lépnek, de ez már bizonyított tény: 25 éves korig a  magyar nők 25 százaléka szül, ám csak 23 százaléka házas. Harmincéves korban is igaz ez; addig 58,7 százalékuknak születik gyermeke, s 56,3 százalékuk házas. A jelenség oka az, hogy dinamikusan nő a házasságon kívüli élveszületések száma. Tavaly már a magyar gyermekeknek 39,5 százaléka házasságon kívül született, míg 1980-ban csak 7,1 százalékuk. Több mint ötszörös volt az emelkedés… A mai 20–24 éves fiatalok közül majd’ háromszor annyian döntenek az élettársi viszony mellett (72,2 százalék), amikor az első tartós partnerkapcsolatukba belevágnak, mint ahányan a házasságot választják (27,8 százalék). Az egyszemélyes háztartásokban egyedül élő felnőttek aránya Angliában és Walesben 1970 óta 6-ról 12 százalékra nőtt, nálunk pedig 5,9 százalékról 11,8-ra. Kísérteties a hasonlóság! Az egyszülős családok aránya ott 37 év alatt a triplájára emelkedett, nálunk szerényebben, de szintén nőtt: 25 év alatt 11,2-ről 16,8 százalékra. Angliában és Walesben 2006-ban volt a mélyponton a házasságkötések száma, Magyarországon a történelmi minimum 2008-ban jött el: mindössze 40.100 új frigy köttetetett. 1980-ban még a duplája volt: 80 ezer, a ’70-es években pedig meghaladta a százezret is. Elmondhatjuk: ennél kevesebb házasságot csak az I. világháború éveiben, 1915–17 között kötöttek nálunk, amikor
a férfiak a fronton voltak. S érdekes, hogy bár a briteknél és nálunk is mind kevesebben mondják ki a boldogító(?) igent, ám azok, akik megteszik, tovább maradnak együtt. Ám ettől a család még szétesik; valószínűleg csak azért maradnak tovább együtt „átlagosan”, mert többen gondolják úgy: várnak a válással, amíg a gyerekek nagyobbra cseperednek.
Nem osztom a nézetet, vagy inkább populáris megközelítést, hogy a hagyományos család „kihalna”. De tény, hogy erősen átalakult – fejtegeti Farkas Péter docens, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, családszociológus. – Az európai családkutatásokat vezető, tavaly elhunyt Vaskovics László akadémikus ugyanis arra jutott: kontinensünkön a fiataloknak 80-90 százaléka családban szeretne élni – azaz a famíliának a házasság előtti időben még a számukra pozitív az üzenete. Ám a házasság intézményének már valóban meggyengült a szerepe. Ma csak az európai – és köztük a magyar – fiatalok 55-60 százaléka vallja azt, hogy a házasságot formálisan is meg kell kötni, a többiek számára elfogadható az élettársi kapcsolat. Tény az is, hogy jelenleg már az úgynevezett „multinukleáris” családtípus az uralkodó; 45-50 százalék az aránya a világnak ezen a táján. Az ilyen család az újraházasodáson alapul; egymás gyermekeit és közös gyermekeiket együtt nevelik a szülők – sok problémával, afféle zűrös, nevelőszülős modell szerint. Az ilyen családok emiatt még bomlékonyabbak, mint a „válságos” hagyományos házasságon alapuló „nukleáris” családok. Ez utóbbiak részaránya 30-40 százalék közé zsugorodott. Körülbelül 7-9 százalék az úgynevezett skandináv modellt követő családok aránya, ezek egyszülősek: nő gyermekkel, de apa nélkül. S végül lassan ekkora lesz az aránya a szingliknek is, akinek jövőképében a karrier a fő, s nem is kívánnak családban élni, gyermeket szülni, nevelni. Mondjuk ki: ez a magyar gyakorlat is. Sőt, lassan oda jutunk, hogy egész Európában éppen hazánkban kötnek házasságot és szülnek gyermeket a „fiatalok” a legidősebb korban. A magyar nők most átlagosan 26,5, a férfiak 28,5 éves korban „adják be a derekukat”, s az első gyermeket 29-30 évesen vállalják. Ez azért baj, mert így aligha fog 1,3 fölé emelkedni az egy családra jutó átlagos gyermekszám. S ezeken túl is látható az okok között egy, amely nem a globalizálódó világ fogyasztói és individuális hatásaival függ össze – például ilyen, hogy először egzisztenciát kell teremteni, vagy hogy erősödik a nők társadalmi, közéleti szerepe, felértékelődik a munkája, s ilyenek az életszemléleti, életviteli divatok is –, hanem az instabilitással. Ugyanis a fiatalok korunkban nem számíthatják ki előre a családjuk jövőjét. Európában másutt és nálunk is igen sűrűn változik a családpolitika; létrehoznak egy kedvezményt, s pár évvel később megszüntetik. Pedig a pártpolitikától és a ciklusváltásoktól teljesen függetlenül tekinthetné mindenki értéknek a családot – ha lenne ez ügyben közmegegyezés. El kellene választani a szociális segélyezéstől is a családpolitikát, mert ez két különböző ügy. S ha a humán tőkét tartjuk a kitörési pontnak – gyakran hangoztatják –, akkor a családpolitikát egyenrangúnak kellene tekinteni a pénzügypolitikával. A vizsgálatok szerint a magyar fiatalok a kontinensen ma messze a legkonzervatívabbak atekintetben, hogy családban és átlagosan két gyermekkel képzelik el a jövőjüket. S konzervatív a magyarok többsége – több mint a kétharmada – a hagyományos családmodell férfi és női szerepeivel kapcsolatban is; csak a társadalom egyharmada modernista, és ítéli nagyon fontosnak a nők élethivatását. Ez az értékrend segítene erősen tartani a nők anyai, családi funkcióját, ha megoldott lenne a részfoglalkoztatásuk, s a szabad időbeosztást engedő otthoni távmunka. Ám az értékrend és a valóság között ott a szakadék; ha hiányzik a kiszámíthatóság, ha a család, és kiváltképp az összes gyermek 27 százalékát nevelő 120 ezer nagycsaládos szülő nem kap nagyobb társadalmi támogatást, elismerést, akkor törvényszerűen az értékrend fog „felolvadni”. Épp úgy, mint látható Európa többi részén vagy Észak-Amerikában, Ausztráliában.
– Én sem hiszem, hogy fehér holló lesz néhány évtized múlva a hagyományos szülôpáros család, hisz’ a gazdasági kényszer és a lakáshiány miatt a világháború után még jellemzô többgenerációs családokból, amelyek közül sok felbomlott, ma is találni szép számmal, igaz, inkább vidéken – így dr. Vári Zsuzsa gyermek-szakpszichológus és pszichoterapeuta, aki 1982 óta vezeti  Budán a XII. kerületi Nevelési Tanácsadót. – Persze az elôbbi átalakulás is társadalmi veszteséggel járt, áldozatául esett egy érték: az idôsek tisztelete. Újabb veszteség, hogy a mai gyerekek nevelésébôl egyre inkább hiányzik az apaminta. Ennek a hatása érzôdik a munkánkban is. A hozzánk kerülô „problémás” gyermekek zöme ritkábban elve egyszülôs, gyakrabban pedig a konfliktusok miatt gyakorlatilag, illetve a válás miatt már formálisan is egyszülôssé vált családban cseperedik. Többnyire az anya marad az egy-két gyerekkel és küszködik egyedül vagy olykor ideiglenes partnerekkel. A gyerekek így nem látnak maguk elôtt családmodellt, s ez a személyiségükben torzulásokhoz vezet. A nevelési gondok mögött tipikus ok, hogy erôsödik a szorongásuk és/vagy az agresszivitásuk. S gyakoriak az organikus sérülések, amelyekrôl sokszor nem tudni, hogy a terhesség alatt elszenvedett betegségek, traumák, stresszhelyzetek vagy a szülés utániak okozták. A hiperaktivitásra, az agresszivitásra, a figyelemzavarra, az olvasási, írási, számolási zavarokra nincs társadalmi megoldás, s nemcsak itt, sehol a világon; úgy-ahogy kezelhetôk, de igazán nem gyógyíthatók. Az agresszivitás begyûrűzik a gyerekközösségekbe és mind nagyobb gondot okoz az együttélési szabályok, határok ismeretének hiánya, és ezek batartása, betartatása. Az értékválságot jelzi, hogy a szülôk – akármilyen is a család – túlhajszoltak, gondokat cipelnek haza, s otthon már nem akarnak problémákkal szembesülni. Nincs családi hierarchia, sokszor mindent ráhagynak a gyerekekre, akiket a média nevel – ahol ugyancsak sok agresszivitást látnak és sok olyasmit, ami a szorongásukat növeli, ám nem oldja fel. A családok helyett az óvodák, iskolák próbálják sziszifuszi munkával, ám kevés sikerrel nevelni a gyerekeket. Ezek a jelenségek nem annyira a család szerkezete miatt alakulnak így, mint inkább a társadalom általános neurotizáltsága miatt. A gyerek nevelôdhet normálisan kétszülôs, egyszülôs és nagy, többgenerációs családban is. Az a lényeg, hogy a famíliában legyenek biztos pontok e rohanós, stresszspirálba került világban; legyen a közelében, aki figyel rá és a szükségleteire, aki szereti és akit szerethet, s akit talán még felnôve is követendô mintának tekinthet.

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!