Harakiri

Mint mondja, előre figyelmeztették a hallgatóságot, hogy ott bizony zsidózás és cigányozás lesz, és mit tesz isten, tényleg lett. Elhangzott majdnem az összes kedvelt, hagyományőrző vád, fenyegetőzés, gyűlöletkeltő kijelentés, természetesen következmények nélkül, hiszen az egybegyűlt drukkerek, példás önmérsékletet tanúsítva, mégsem indultak nyomban zsidót vagy cigányt verni.
Mindez csak azért érdekes, mert a vitaműsor előző betelefonálója a Jobbik egyik főembere volt, aki kategorikusan tagadta, hogy ők rasszisták, homofóbok, idegengyűlölők vagy holo-kauszttagadók lennének. Annyira nem azok, hogy szépen meg is kérték a kebelükből kiszakadt, alternatív magyar gárdistákat: ugyan, ne tagadják már a holokausztot. Ha mégis tagadták egy pár nappal korábbi rendezvényen, annak a Jobbik csöp-
pet sem örül, följelenteni mégsem azokat fogja, hanem az SZDSZ-t, amely, aljas magyarellenességében nácinak merte nevezni őket.
A rádió kiváló műsorvezetője rendíthetetlenül nyájas és türelmes a jobbikossal. Humorral próbál rávilágítani beszéde bakugrásaira, nagyjából annyi eredménnyel, mintha annak idején Herr Goebbelst próbálták volna a formállogika ketrecébe zárni. Magyar újrasszisták és az érdemdús náci persze két külön kategória. Ami közös bennük: az érvelési módszer. Hogy tudniillik nincsenek érvek. Hitek vannak, ráolvasások, átlátszó hazugságok, melyek egy vita keretében mégsem érhetők tetten, mert a vita racionális műfaj, nincs fegyvere az irracionálissal szemben. A jobbikos épp úgy tudja ezt, mint a műsorvezető, csak míg előbbi csöndesen a markába röhög, utóbbi ragaszkodik szerepéhez, sőt hitvallásához, melynek értelmében egy valódi liberális tiszteli minden másként gondolkodó véleményét.
Kérdés, mit nevezünk gondolkodásnak és véleménynek.
Lassan két évtizede folyik szemünk előtt a tragikomédia.
Jobb sorsra érdemes, liberális médiaszereplők tekintik küldetésüknek, hogy a véleménynyilvánítás szent szabadsága nevében nyájaskodjanak az emberi szabadság ostoba és/vagy cinikus ellenségeivel. Hogy vitáknak, interjúknak álcázott harakirikkel küldjék porba magukat (és a nyilvánosságot) a szélsőjobb gátlástalan figurái előtt.
Nemrégiben kedvenc hetilapom egyik állandó szerzője látta jónak az antirasszista világnapon vitába bocsátkozni az egyik rasszista verbál-verőlegénnyel. Kudarca akkor is borítékolva lett volna, ha a „vitára” érdemben fölkészül, de nem tette. Hogy mennyire nem, s hogy az ilyesféle „vita” mennyire meddő, világosan kiderült egy szemtanú újságírónő okos, higgadtan elemző írásából, aki persze jól megkapta a magáét egy durván csúsztató, ledorongoló válaszban. Nem a verőlegénytől. A sértett antirasszistától, természetesen.
Hogy tehát mi számít ma értékelhető véleménynek? A véleménynyilvánítás szabadságának dogmatikus védelmezői szerint szinte bármi, ami kibukik egy szájon. Ha az nem köpés vagy hányás, akkor védeni kell, jobban, mint akár az emberi méltóságot. A dogmatikus liberális halált megvető (mások halálát is megvető) bátorsággal áll ki azok jogaiért, akik sem a gondolkodást, sem embertársaik jogait nem tisztelik.
Az lenne a csoda, ha ebben a közegben törvényt lehetne hozni a holokauszttagadás büntethetőségéről. És akkor a kétfelé beszélő politikusok akadékoskodásait még nem is említettük.

R. Székely Julianna

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!