Félhetünk a farkastól

Ha jól értem, nem kellett volna annyit – no, persze alaptalanul – emlegetni, s akkor most nem is lövöldöznének le etnikai terroristák faluszéli romákat. Ahogy bizonyára nem merészkednek (rendőri gyanú szerint bőrfejű) csuklyások (!) sem a Keletinél agyba-főbe verni több cigányt. S nyilván az újnyilasok is azért vonultak a Várba nyíltan tagadni a holo-kausztot, mert oktondi (sőt, a jobboldali sajtóban: „hivatásos”) rémüldözők ezt előre megjósolták. Mármint azt, hogy el fognak pimaszodni a fajüldözők, a neonácik, ha azt észlelik, hogy a magyar demokrácia tehetetlenkedik.
Kétségtelen, ezek a fránya balliberálisok régóta mondogatják, hogy a jobboldalnak nem csupán tessék-lássék kellene elhatárolódnia (és azt is ritkán, kényszeredetten), hanem velük együtt lépjen fel a közös demokratikus normák védelmében. S nemcsak olykori életmenetben. Hiszen, ha valaki kihúzta a dugót abból a palackból, az többnyire a jobboldalon ágált felelőtlenül. Teszem azt annak médiájában, amely cikkekben és olvasói levelekben még most is gúnyos gyanakvással kezeli a „terrorveszélyt”, holmi baloldali (választás előtti) provokációt sejtetve. Megróva a rettegni merőket. Pedig azok száma tagadhatatlanul növekszik.
Elég összehasonlítani a kilencvenes évek elejének – akkor mindenkit megdöbbentő – kódolt rasszizmusát, antiszemitizmusát a régi idők nyilasainak stílusával vetélkedő mai megnyilvánulásokkal. S elgondolkozni azon, vajon mégis nem azoknak volt-e igaza, akik már akkor (például a párizsi békeszerződésben vállalt kötelmeinkre hivatkozva) keményebb fellépést sürgettek. Bizony, a szólásszabadság ésszerű korlátozását is, követve megannyi európai példát. Vagy akár az amerikai főbírói intést: zsúfolt moziban tilos indokolatlanul „tűz!”-et kiáltani. Nem hinném, hogy a franciák, németek vagy osztrákok szabadságérzetét érdemben csökkentené a holokauszttagadás büntetése (és a britek mostanában készítik elő az új törvényt a – náluk főleg iszlamista, ám egyúttal szélsőségesen moszlimellenes – gyűlöletbeszéd kordába szorítására).
Nálunk viszont ultraliberálisok fanyalognak és a jobboldal szokás szerint kitérni próbál (ezúttal éppen a „három csapás” javaslatával, holott a valószínűsíthetően büntetlen előéletű orvlövészek esetében ennek semmi értelme nem volna). Egy bősz szabadságvédő olyasmit fejtegetett, hogy ha az állam tiltaná a holokauszt tagadását, azzal mintegy táplálná a gyanút, hogy mégiscsak lehet valami alapja a neonácik szövegének. Amivel elárulja, hogy kevés fogalma van az új keletű antiszemita fogás lényegéről. Pedig az egyúttal jól érzékelteti azt is, hogy a túlzott engedékenység miként bátorítja fel a fasizmus rehabilitálására törekvőket.
Mert ne tévedjünk, erről van szó: a holokauszt tagadása az újfasiszták nagy ötlete volt alapvető törekvésük, a múlt átértékelésében és elődeik kimosdatásában. S nem véletlenül akkor terjedt el, amikor kezdenek kihalni a szemtanú nemzedékek. Eisenhower tábornok megérezte a jövőt, amikor Dachau felszabadítása után a környék német lakosságát odatereltette a tábor megtekintésére: nehogy később azt lehessen állítani, nem is történt meg – mondta bölcs előrelátással a későbbi elnök. A kortársaknak lehetetlen is lett volna eltagadni a tényeket, amelyeket már a nürnbergi perben dokumentáltak, noha a „Végső megoldás” wannsee-i jegyzőkönyve csak utána került elő. De a világháború után egyébként sem tagadták a náci bűnöket a hithű fasiszták (a nyugati sajtó nem szőrözik, némely magyar publicistákkal ellentétben, e kategória boncolgatásával, nyilván csupa pártállami reflexű újságíró tolong a londoni és a New York-i Times, a Guardian, a Le Monde és a Le Figaro szerkesztőségében). Éppenséggel sajnálkoztak, hogy Hitler „félmunkát végzett”.
Az újnácik pedig dehogyis számháborúzni akarnak, amikor a haláltáborokat relativizálják, s a gázkamrák létéről sem ravasz megfontolás híján robbantottak ki „történészi” vitát: magát a régi nácizmust és bűneit szeretnék viszonylagossá tenni, s akként előkészíteni rehabilitálását. Hogyne, sok zsidót, cigányt legyilkoltak, hát igen, a háború ezzel járt, de ugye voltak vétkek mindkét oldalon. Mintha a japán–amerikaiak sajnálatos deportálása azonos lett volna az auschwit-zival. A holokausztot azért kell tagadni, mert egy egész népcsoport, a társadalom egy részének módszeres, kisgyerektől aggastyánig terjedő, állami precizitással végrehajtott kiirtására soha semmilyen mentség nem lehet. Ha viszont sikeresen relativizálják, éppen – a többi népirtástól ebben különböző – egyediségét elvitatják, akkor maga a nácizmus is belesimul az emberiség megannyi bűnébe, miáltal megismételhetősége elől is elhárulnak a lelki akadályok az újabb nemzedékek tudatában. Azok a szólásszabadságot semmi bevevő franciák, németek pontosan ezért tiltják a holokauszt tagadását: mert felismerték benne ezt a rehabilitálási próbálkozást. Nem véletlen, hogy nálunk is akkor léptek nyíltan a színre hirdetői, amikor már a szisztematikus zsidózás, cigányozás kellően előkészítette rá a terepet.
De nehéz volna vitatni, hogy közvetve terepegyengető volt a jobboldal főerejének szabadjára engedett folyamatos fenyegetőzése is. Az ismétlődő hazaárulózás, idegenszívűzés, a politikai ellenfelek tudatos démonizálása. Hiszen miközben a körmönfontan fogalmazó vezérek csak egy-egy csontocskát dobtak „radikálisan” gondolkodóiknak, mondjuk „genetikailag kódoltan” nemzetre törő baloldalról, a szélsőségesek ugyan miért ne hallották volna ki belőle önmaguk eszelős tételeinek óvatos igazolását?! Lehet most pilátusi pózban mosni a kezeket, de például a Fidesz új keletű Jobbik-gondja is kísértetiesen idézi fel a Frankenstein-történetet. Eleinte amolyan táboron belüli feszültség levezetőnek szánták a harciasabb csapatot, most meg – megriadva megszaporodásától – már a baloldalt vádolják aknamunkával, ismét csak mit sem törődve vele, hogy az összeesküvéseknek hitelt adva a szélsőségesek hitét erősítik. Bizony, a szörnyek olykor önállósulnak, s igen, a szellemek kiszabadulnak a palackból. S annak dugóján, stílszerűen, rajta vannak az ujjlenyomatok. Nem azoké, akik óva intettek matatni a palackkal.
S vajon miért is ne hinnék a szélsőjobbon a saját tételeik megerősítésének, ha jobboldali lapokban olyasmiket olvashatnak, hogy az iskolákból is ki kell szórni az „MSZP-s” pedagógusokat. Hogy kormányváltás esetén itt – csak a hajdani diktatúrák nyitányára emlékeztető – „tisztogatásokat” kell rendezni, az élet minden szintjén. Miközben a nagy párt vezérei ködösen fenyegetőznek, tudatosan összemosva a politikai és büntetőjogi felelősségre vonást (az előbbi demokráciákban nem lehet bíróságok dolga), keverve bosszúvágyukat és pusztán megfélemlítő, az ellenoldalt elbátortalanító óhajukat, a széleken bizony a diktatúrák módszereit tartják üdvözítőnek. A nyíltan  újfasiszták pedig magát a diktatúrát.
S ők fordítottak az egykori sorrenden: most a cigányok kerültek elébb (bár ők sem feledkeznek meg szegény homoszexuálisokról). S amíg a zsidókat csak verbálisan támadják (egyelőre?), addig a romákat könnyű prédának tekintik, hiszen a közhangulat – kivált mélyülő válságban – amúgy is bűnbakkereső. Nehéz volna vitatni, hogy ahol politikai taktikává vált a megfélemlítés, ott az erőszak kultuszának hívei is szabadnak érzik a terepet, főleg, hogy sehol sem ütköznek tilalomfákba. S ahol mérvadó politikai erő hirdethet „leszámolást”, ott a fizikai leszámolástól sem visszariadók egyre inkább belelendülnek. Hiszen hitük szerint ők azt mondják ki, amit saját oldaluk „gyávái” nem mernek, s azt teszik, amitől azok visszarettennek, holmi európai normák okán. Még nem késő azokat tényleg bevezetni. Mielőtt – miként történelmünkben sajnos többször is – a szélsőségesek teremtenének új normarendszert. S talán nem is kellene őket kecsegtetni sem ennek lehetőségével.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!