– A válságkezelés nem egyenlő a kiadáscsökkentéssel, bár az a legfájdalmasabb, legérzékenyebb része. Ám legalább két másik pillére is létezik, ezek a gazdasági növekedés beindítása s a negatív társadalmi hatások mérséklése – mondta lapunknak adott interjújában Mesterházy Attila, az MSZP hét elején megválasztott frakcióvezetője, akinek az egyetemen  többek között Navracsics Tibor is tanára volt. Az MSZP-politikusok új nemzedékéhez tartozó frakcióvezető tudatában van annak, hogy a mai különleges helyzetben rendkívüli intézkedésekre van szükség, a Bajnai-kormány erre vállalkozott. Mesterházy szereti, hogy a frakcióban mindenki vállalja a véleményét, s ha nem is mindig a konszenzus, de legalább a kompromisszumteremtés igényével kívánja végezni munkáját.



l Gratulálok  friss frakcióvezetői  tisztségéhez. De mintha máris beindult volna „kikezdése” ellenzéki oldalról – karaktergyilkossága, legalábbis „gyilkossági kísérlet” szintjén… Egy napilap arról számolt be, hogy ’98 táján a Fidesz körül sertepertélt.
– De jó, hogy említi! Ez egyébként azért vicces, mert szerintem nem baj, ha egy fiatalember – aki történetesen akkor köztisztviselő volt – még ha amúgy baloldali is, zsigerből nem utálja a másik oldalt, s automatikusan a kormányt, amely egy választás után mandátumot kap az ország irányítására. Én világéletemben köztisztviselőnek készültem, a diplomácia, az Európai Unió szakterületén. Amikor a Horn-kabinet irodájából el kellett jönnöm, mert kormányváltás történt – bár fiatal voltam, de annyira tapasztalatlan, nyeretlen kétéves azért mégsem –, hogy ne tudtam volna: aki a kabinetirodán dolgozik, az ugyanott nem kaphat állást… Ezért a közigazgatásban szerettem volna európai uniós területen megmaradni. Erre azért volt jó esélyem, mert akadt olyan kollégám a kabinetirodán, több is, aki például a PHARE-programmal kapcsolatos területen folytathatta pályafutását. Igazából „nagy titkot” a lap nem árult el. Kikerestem egy egykori, 2001. augusztusi HVG-interjút, amely akkor készült, amikor bekerültem a Tízek Társaságába, Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölti kampánycsapatába. Feltette nekem az újságíró a kérdést, hogy hajlandó lettem volna-e akár még Orbán Viktoréknak is dolgozni? Erre ezt válaszoltam: „Akkori ismereteim alapján igen, hiszen mindig is a közigazgatásban szerettem volna dolgozni, az Európai Unióval kapcsolatos területen. Mivel azonban semmilyen ajánlat nem érkezett, el kellett jönnöm. Megmondom, most már örülök, hogy így alakult, és végül is tényleg azzal tették nekem a legjobbat, hogy nem maradhattam tovább. Persze el voltam kenődve, de szüleim is azt mondták: sosem tudni, hogy a sors mikor tesz jót az emberrel…” Ettől a konkrét ügytől elvonatkoztatva is úgy vélem, hogy csak azért zsigerből gyűlölni, ellenségnek tekinteni a másikat, mert más értékrendben hisz, vagy mást gondol a világ dolgairól: butaság. S nem jó jele sem a politikai kultúrának, sem egy-egy ember gondolkodásának. Remélem, ez lesz életem legnagyobb hibája: hittem annak a szlogennek, hogy „jöjjenek a fiatalok!”, hiszen Horn Gyula egy idősebb generációt képviselt, Orbán Viktor pedig akkor volt annyi idős nagyjából, mint én most… Lojális köztisztviselőként egy fiatal kormány mellett egy fiatal szakértő miért ne ténykedhetett volna?! Meggyőződésem, hogy a nemzetért dolgozni az államigazgatásban nem pusztán pénzkereset, hanem megtiszteltetés is. Én mai is abban hiszek, hogy ne a beidegződések alapján mondjunk ítéletet a másikról, hanem személyes tapasztalás útján. Ma is – nem szégyellem –, számos olyan ellenzéki képviselő van a parlamentben, akivel személyes, jó kapcsolatom van. Ez nem azt jelenti, hogy politikai téren is egyetértünk, abban mindig jót vitatkozunk a magánéletben is – vagy éppen kerüljük a forró témát… De például a külpolitika területén nagyon sok dologban még egyet is értünk… Ezen nem is szeretnék változtatni.
l Diplomáciai tanulmányainak – érzékének? – most majd hasznát veheti. A parlamenti patkó ma éppen az a terület, ahol ez jól jöhet…
– Mindig azt szoktam mondani, hogy két szakmám volt eddig, az egyik a tanult szakmám, a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok, a másik a kommunikáció. Ilyen értelemben szerencsésnek mondhatom magamat, mert a szívemhez két nagyon közeli témakör most egy szakmában, a politikusiban egyesül.
l Mennyire lesz ütésálló és mennyire ütésosztó?
– Két veszprémi frakcióvezető áll most a két legnagyobb képviselőcsoport élén. Az egyik Navracsics Tibor, a másik meg jómagam vagyok. Rögtön jelezném: az a szituáció áll elő, hogy Navracsics Tibor tanárom volt az egyetemen – politológiát oktatott –, a nővére pedig négy évig orosztanárom volt a gimnáziumban. Ebből kifolyólag mindkettőjükkel jó kapcsolatom van, remélem, ez megkönnyíti bizonyos szempontból majd – legalábbis egy kicsit – az együttműködésünket. Mert ha valakit jól ismerünk, azzal szemben személyeskedni bizonyára sokkal nehezebb… Eddig sem volt sajátom a személyeskedés, nem szeretem, ha ilyen irányba megy el a politika.  Kifelé – azt ajánlottam fel a frakciónak –, határozottan és elszántan fogom képviselni azt a programot, amelyre közösen szövetkeztünk, emellett viszont számomra természetes, hogy nyitottsággal fogok tekinteni az összes olyan parlamenti párt javaslatára, amely a válságkezelést, az ország nemzeti érdekeit tartva szem előtt jobbá tehet törvényjavaslatokat, bizonyos parlamenti kezdeményezéseket. Befelé pedig, a frakción belül az őszinte, nyílt párbeszéd, a partnerség, s ha nem is mindig konszenzus, de legalább a kompromisszumteremtés igényével fogom végezni a munkámat, hiszen nagyon sok kiváló egyéniség ül a csoportban, s rengeteg jó ötlet jelenik meg.  Ebben én azt a hagyományt szeretném folytatni, amelyet Lendvai Ildikó folytatott.
l Na, lám… Velem szemben is gyakorolja már a két szakmáját: a diplomáciai és PR-fogást… Mert azért e frakcióban vannak kiszólások, beszólások. S tipikusan nem azok a döntések következnek, amikor „lelkiismereti szavazás” után  rózsával lesz meghintve útjuk. Nemde?
– Szerintem azzal, hogy jól megfontoltuk, hogy milyen programra vállalkoztunk, s ezt egy politikai nyilatkozatban is kifejeztük, azt gondolom: ez nagyon is nyílt hitvallást és elköteleződés jelent. Annak ellenére, hogy mint mondtam: nem kívánunk „gombnyomogatójánosok” sem lenni. Bármilyen furán hangzik, én azért is szeretek ebben a frakcióban tevékenykedni, mert a miénk valódi, élő frakció, amelyben nagyon komoly viták vannak – néha ez kicsit jobban is látszik a médiában, mint amennyi „egészséges” volna, de legalább azt látom, hogy itt mindenki vállalja a véleményét. Elmondja a magáét, vállalva az ütközéseket is. Sokkal kevésbé szeretnék egy olyanban ülni, ahol úgy kellene dolgoznom, hogy valaki – a frakcióvezető vagy a pártelnök – mindig megmondja, miként kell szavazni, s esetleg csak azt a kérdést tenné fel: „ki van ellene?”, aki pedig mer  ellenvéleményt mondani, annak büntetés jár. Ezért azt mondom, hogy egy szociáldemokrata párt, ha már arra sem alkalmas, hogy vitatkozzon, érveljen, akár hevesen és szenvedélyes is kifejtve véleményét, az egészen biztosan elveszti a szociáldemokráciának, mint értékrendnek az egyik lényegét: a demokratikus véleménynyilvánítás szabadságát. Úgy, hogy bevallom, eddig is így szerettem a frakciómat, ezután is… Egyébként most is lelkiismereti szavazásunk volt a Bajnai-kormány mellett.  Persze természetes – ahogy Benjamin Disraeli brit író-politikus azt mondta annak idején, hogy „a párt az szervezett vélemény” –, hogy a modern parlamenti demokráciákban Európában mindenhol csak frakciófegyelem mellett lehet megtartani. Köti a képviselőket a frakció többségének döntése. De tény és való, sok vita és egyeztetés volt, mielőtt vállaltuk a programot. A válságkezelés nem egyenlő „csak” kiadáscsökkentéssel, bár az a legfájdalmasabb, legérzékenyebb része. Ám legalább két másik pillére is létezik, ezek a gazdasági növekedés beindítása, s a negatív társadalmi hatások mérséklése. A frakció, miközben vállalta a kiadáscsökkentés programját – azt is elvárja, hogy emellé oda legyen téve az is, hogy mitől fog Magyarországon olyan új kezdet előállni, amely a világválság után versenyképessé teszi hazánkat, megőrizve a munkahelyeket; s miként tudunk a legelesettebbeknek segítséget adni. A pluszfeltétel, amit a frakció megfogalmazott: az áldozatvállalás terén mi az arányos teherviselésben hiszünk – nem az egyenlőben. Merthogy aki jobb módú, az nagyobb áldozatot kell, hogy vállaljon, mint aki szegény. A másik ilyen feltételünk pedig az volt – politikusaink ezt fogalmazták meg nyilatkozatukhoz csatolt személyes, egyéni véleményekben –, hogy nincs kivétel, mert a kivétel ez esetben gyengíti a szabályt. Ahol ezt nem tudjuk törvénnyel kikényszeríteni, ott önkorlátozást várunk.
l Chikán Attila közgazdász, az Orbán-kormány egykori minisztere minap azt mondta: a Bajnai-csomag rövid távú válságkezelő, egyes elemeit lehet vitatni, de összességében megfelel a célnak. Egyetlen gondja volt vele: az, hogy nem kezeli a „mélyen fekvő”, a szocializmusból örökölt elosztási rendszerből adódó stratégiai gondokat.
– Örültem volna, ha ezt a véleményét Chikán Attila – aki egyébként szintén tanárom volt az egyetemen – még 2006-ban mondja el, amikor Gyurcsány Ferenc meghirdetett számos olyan reformot, amelyek e ma már meghaladott alaprendszerek reformját szolgálta volna, gondolok itt az egészségbiztosításra, az oktatásra, a szociális ellátásra, a foglalkoztatásra vagy az adórendszerre. Éppen azokat a célokat szolgálta volna tehát, amelyekről a professzor úr is beszélt. Ha akkor ilyen véleményt fogalmazott volna meg, esetleg a Fidesz politikáját is lehetett volna más irányba befolyásolni. De – s ebben nagyon sok közgazdász elmondta a véleményét –, válságkezelés idején nagyon hosszútávú reformokba belefogni nem lehet. Amikor túljutottunk a mélyponton, akkor kell újra hozzáfogni ezeknek a nagy ellátórendszereknek az átalakításához, hogy Magyarország hosszú távú versenyképességét meg lehessen alapozni.
l Aki önt frakcióvezető-utódjának jelölte – Lendvai Ildikó – azt mondta: a Bajnai-kormány részben szakértői, részben szocialista. Amúgy mit szól ahhoz, hogy Bajnai Gordon egy forintért vállalta a miniszterelnökséget?
– Szerintem ez pontosan az a szimbólum, amit ma mi is elvárunk – elvárnánk – a közélet szereplőitől. Én is azt gondolom, hogy ez a kormány bizonyos részben az MSZP-től független, bizonyos részben meg nem. Bajnai Gordon mindig is azt mondta: a válságkezelés szempontjából fontos tárcák élére kíván külső szakértőket hozni. De az élet – és a kormányzás – nem csak válságkezelésből áll, így más tárcák területén a folytonosság ugyanolyan fontos szempont. Ezért is beszélt a miniszterelnök arról, hogy nem teljes kormányprogramot készít és terjeszt elő, hanem kifejezetten a válságkezelésre koncentrál, a további területeken pedig a 2006-ban megfogalmazottakat tartja irányadónak.
l Az új kormányfő megmondta: csak addig csinálja, amíg maga mögött érzi a támogatásukat.
– Ez is szimbolikus lépés, ezzel is jelezte: nem mindennapi, teljesen extrém helyzetben kell – sajnos – nem mindennapi, rendkívüli megoldásokat találni, éppen ezért deklarálta, hogy ő erre vállalkozott. Nem többre – s nem kevesebbre. A párt és a frakció pedig ezt támogatja, mert abban hiszünk, hogy a nemzet érdekét ez szolgálja. A kormánynak a rossz és a kevésbé rossz között kell választania, de így van ez egész Európában. A szocialista párt egészen a falig ment el, hogy megvédje a 13. havi nyugdíjat és más szociális vívmányokat, de a józan ész és a számok sajnos nem hazudnak. A döntés felelősségéhez kell a bátorság. Ezért tartom különösnek, amikor Harrach Péter a KDNP-ből most arról beszél, micsoda szégyen a családi pótlék befagyasztása, mert ő volt az a szociális miniszter az Orbán-kormány idején, aki eltűrte, hogy négy évig egyetlen forinttal sem emelték azt, miközben mai érvelésük szerint az volt az „aranykor”… Egyébként számomra a világválság azt igazolta, hogy a piac teljesen nem tudja kiigazítani az egyenlőtlenségeket, kiszűrni a veszélyeket, ezért szükség van egy aktívabb, erős, szabályozó államra, s nem pusztán az „éjjeliőrállam” a megoldás. De a válság után a világgazdaság sem mehet, a szociáldemokrácia pedig nem fog ugyanarra menni, amerre eddig.
l Búcsúzóul: a múltkor elénekelték az Internacionálét. Jobbról is, balról is kaptak utána hideget-meleget. „Szabad-e” egy szociál-
demokrata pártnak ezt énekelni?
– Szabad! Létező hagyomány ez Európában mindenhol. Néhány évvel ezelőtt bevett gyakorlat volt, hogy a Himnusszal kezdtük, s a Szózattal és az Internacionáléval zártuk kongresszusunkat. Egy részről természetesnek tartom, egy szociáldemokrata párt elénekli az Internacionálét – ezt teszik az Európai Unióban sok helyütt –, másrészről viszont értem, hogy hazánkban történelmi okokból sokaknak más jut eszébe róla, mint mondjuk egy francia baloldalinak. Olyan ez, mint az, hogy minden európai baloldali pártban ki-ki a másikat „elvtársnak” szólítja. Itthon viszont e szónak is „többletjelentése” van…

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!