Távkapcsoló

 

Lassan hozzászokhatnék, hogy fogpiszkálóval kell fölpeckeljem a szememet, ha értelmes műsort szeretnék megnézni a tévében. Ahogy ahhoz is, hogy a TV2 rendszeresen teheráni idő szerint kezdi pontosan a műsorait, emiatt már megint lemaradt a felvételről az utolsó öt perc. Persze az én hibám, miért nem hagytam rá legalább fél órát, mikor nem először járok pórul. De ha szeretnék, hogy megnézzük a műsoraikat, az a minimum, hogy pontosan kezdenek, különben ezt a slendriánságot bárki könnyedén a nézőkkel szembeni tiszteletlenségnek tudhatja be.
Az utóbbi húsz évben egyfolytában a rendszerváltásról beszéltünk, egyesek még most is várják, a 20. évfordulóra pedig annyi könyv, kiállítás, cikksorozat és műsor hívja fel a figyelmünket, hogy végképp nem képzelhető el egy nap nélküle. Minden valamirevaló tévécsatorna is újított valamiféle kis viszszaemlékezést, esetleg hosszas sorozatokat. A Kádár-nosztalgiában kedélyesen lubickoló retroműsoroktól az indulatos tényfeltáró dokumentumfilmekig sokféle szemszögből pillanthatunk vissza a rendszerváltásra és az azelőtti időkre. Bárdos András úgy gondolta, interjúsorozatot készít közismert emberekkel, akik akár saját sorsukon, akár akkori szerepükön keresztül, mintegy élő történelemkönyvként bepillantást nyújthatnak a rendszerváltás kulisszái mögé. Első vendége Berecz János volt, némelyek szerint Kádár mögött a párt egykori második embere – bár ezt ő azonnal cáfolta is.
Bárdos több nyilatkozatában és a műsor beharangozójában is nyomatékosan ígérte, a „legegyszerűbb, legélesebb, legnyilvánvalóbb, legerőteljesebb” kérdéseket fogja feltenni, melyeket általában épp nem tesznek fel szerinte. Bár rengeteg új információval gazdagodtam a beszélgetést hallgatva, nem voltam maradéktalanul elégedett Bárdos kérdéseivel. Kicsit kapkodónak találtam, talán emiatt nem fogalmazott szépen és nyelvtani hibákat is ejtett – lám, a híradós is csak ember, ha nem olvassa a súgógépről a mondatait. Az interjú csapongó volt, túl sok témába kapott bele. Nem is értettem, hogy mikor már derékig voltak a beszélgetésben, miért akarta Bárdos Berecz szerepét megvilágítani, megértetni azokkal, akik akkoriban nem ismerték, még hozzá ezzel a kérdéssel: „ha Szabó Istvánról azt akarta volna, hogy ne rendezzen többet, azt el tudta volna érni?” Különösen furcsa ezt firtatni úgy, hogy mindjárt az első kérdésben kifejtette, ő élet-halál urának tartotta Bereczet a régi időkben, tehát jóval rosszabbat kellett feltételezzen az egykori politikusról.
A beszélgetésből nekem úgy tűnt, hogy Berecz egy egészen rokonszenves, értelmes, hiteles, felvilágosult figura, aki már a nyolcvanas évek elején politikai pluralizmusról beszélt, bár csak 86-ban merte kimondani, hogy ez alatt többpártrendszert ért. Aki magát marxi értelemben kommunistának vallja, mert nem tartja jónak a kapitalizmust, de emberi minőségében mindig is demokrata volt, mert elsők között kezdett el a „modellváltásban” gondolkodni, ellenezte a szilenciu-mot, és jó munkahelyi légkört tudott teremteni vezetőként – bár ezzel Bárdos vitatkozott, hogy ez lenne-e a demokrácia. Abban is egyet értettem vele, hogy nem a politikai, hanem az emberi tényezőn múlt, milyenné lett a rendszerváltás után az ország. „Szégyellem magamat, hogy ilyenek kezére adtuk az országot” – mondta mélyen kritikusan a 2005 utáni időkre, melyek gondjait szerinte csak egy nagykoalícióval lehetett volna megoldani, vagy legalább is könnyebbé tenni. „Leköpnek egy főméltóságot? Mondja, hol itt a kultúra?” – mondta Berecz, és érteni véltem kiábrándultságát, mely nem csupán az idősek megbotránkozása a mindenkori, egyre lezserebb fiatalságon.
Az is milyen ciki már, ha igaz, hogy a rendszerváltásban édeskevés szerepe volt az alakuló, és a régóta szamizdatban működő magyar ellenzéknek, meg a demokráciát, szólásszabadságot, korlátlan hűtőládavásárlást és utazgatást követelő társadalmi nyomásnak. Mert Berecz szerint csakis az országot fenyegető gazdasági csőd meg a Szovjetunió kifulladása – élén a gyengekezű, rossz stratéga Gorbacsovval – vezetett a rendszerváltáshoz, mely nagyjából olyan természetes és elkerülhetetlen folyamat volt, mint ősszel a levélhullás.
Berecz másik nagy szívfájdalma a téeszek szétverése és az állami vagyon elherdálása volt, ezt a véleményét sem lehet puszta nosztalgikus hóbortnak tartani. Abban azonban sokan nem értenének vele egyet, hogy miért ne kellett volna az egykori ügynököket leleplezni, hiszen sokan épp ezért érzik lezáratlannak, továbbra is sötét titkok által terheltnek, igazságtételt érdemlőnek azt a korszakot.
Nyilvánvalóan Berecznek is voltak hibás döntései, gondolatai, amelyeket ma másképp lát, ő maga is említette az „ellenforradalmas” könyvét, és nem valószínű, hogy sok mindenben egyetértenék vele, ha mondjuk ő lenne ma a hatalom egyszemélyes képviselője Magyarországon, mint azt Bárdos az interjú elején utópisztikusan felfestette. Ám az ilyen beszélgetések ráébreszthetik az embert arra, hogy inkább az elfogadhatót keresse a másik véleményében. És hogy mekkora hülyeség a korábbi rendszer politikusainak démonizálása, amire még azok a fiatalok is hajlamosak, akik legfeljebb a szocialista szellem vasútjában láttak ’89 előtti politikust. Sőt, talán ők azok, akik leginkább hajlamosak úgy vélni, a komcsik legalább is vérfarkasok voltak, akik gyerekek és szüzek vérét itták éjjeli szeánszaikon. Köztük is volt mindenféle ember, jobbak és rosszabbak is, olyanok is, akik az én családomnak ártottak, sőt, még olyan rokonom is lehetett akár, aki másnak ártott. „A rendszer adott volt” – mondta Berecz, vitatva, hogy Kádár János kezéhez vér tapadt volna az ’56 utáni megtorlások idején. Sok jó könyv, film született már épp erről a dilemmáról, meddig terjed a rendszer, és meddig az „én”, ki a felelős, ki a tettes. Fiatal és idealista emberként hiszek a személyes felelősségben, még ha tudom is, hogy ezért olykor nagy árat kell fizetni, és hiszek a lelkiismeretben, melynél Márai szerint sincsen szigorúbb büntetés.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!