Kedves Naplóm!

Azelőtt napi körülbelül négy-öt napilap volt az átlagom, amelyeket született gyorsolvasó képességemmel mintegy 10-15 perc alatt kiolvastam. Úgy éreztem, erre éppúgy szükségem van, mint a fogmosásra vagy mondjuk a rendszeres levegővételre. Aznap reggel meg semmi. Nem érdekelt már, hogy Claudia és Károly közül melyiküknek született gyereke és kitől, kibékülnek-e, vagy sem. Minden újság címlapja velük volt tele, ők még nem unták a dolgot, én viszont, úgy látszik, ráuntam.
Bár az első napokban, ha valahol megláttam egy hanyagul asztalon, pulton hagyott lapot, oda-odasandítottam: vajon mi van az álompárral. Aztán ez is elmúlt. Ha tévében-rádióban híreket mondtak, azonnal átkapcsoltam olyan csatornára, ahol nevenincs celebek sértegették egymást egy vacsoraasztal körül. Délelőttönként napoztam, megesett, hogy egy nap alatt kiolvastam egy könyvet, közben elbambultam, hogy mégis szép az élet, rügyeznek a fák, egy szem tulipánfánkon kinyílt egy gyönyörű virág, a madarak őrülten csiripeltek, és rá kellett jönnöm, ha az ember nem engedi magához azt a rengeteg mocskot, ami körülvesz minket, egész kellemesen lehet élni.
Aztán egyszerre csak hipp-hopp lezsidóztak. Úgy történt, hogy kisebbik lányommal és hét hónapos unokámmal egy budai bevásárlóközpont mélygarázsából hajtottunk kifelé. A lányom vezetett, és mielőtt kifordultunk volna a főútra, megállt, hogy átengedjen két jól öltözött fiatalembert. Amikor pedig azok megláttak engem, hangosan a pofámba üvöltötték: „zsidóóó, zsidóóó!” Ne volt bennük gyűlölet, nem volt rajtuk Árpád-sáv, nem volt parlagfű a kezükben, csak valami elképesztő vigyor az arcnak nevezett testrészükön.
Én rögtön hátrakaptam a fejem, hogy hét hónapos unokám mit értett ebből az egészből, de feltehetőleg semmit, mert vidáman rágta játék mackójának a fülét. A lányom görcsösen szorította a kormányt. Nem szóltunk semmit. Azon töprengtem magamban, hogy miért is csodálkozom, sőt döbbenek meg ezen. Van egy ország, amely Európába hazudja magát, ahol lehet büszkén holokausztot tagadni fent a Várban, nem messze a Sándor-palotától, lehet masírozni a legocsmányabb időket idéző jelmezekben, falun, városon, Hősök terén, lehet rigmusokat üvöltözni már nemcsak futballmeccseken, de az utcán is mindenféle következmények nélkül.
Aztán a vicc jutott eszembe Leninről, amikor egy focizó kisgyereknek visszaadta a labdáját, miközben megsimogatta a fejét, „holott le is lőhette volna” – tartja a tréfa.
… hát azért itt még nem tartunk 2009. április 21-én, kedden délelőtt ¾ 12-kor, Budapesten.
— Még nem tartunk itt – dünnyögtem magamban, miközben hét hónapos unokámat megpróbáltam ügyesen kivenni a gyerekülésből.
Még nem tartunk itt. De mi van, ha a legközelebb cigánynak néznek?... 

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!