Amerika lelke, meg másoké

Mint rendes bérlő, évenként megfizeti a nem túl magas díjat, amelyet a Castro-rendszer nem fogad el, ezzel is jelezvén, hogy nem ismeri el érvényesnek az egykori szerződést. De a politika s az élet – legalább is a felszínen – gyorsan napirendre tud térni az ellentmondások fölött, az utóbbi években sem ez a régi vita, sem az itt lévő amerikai támaszpont nem hozta különösebben lázba a világot. Amitől mégis újra nagy hírű lett Guantanámó, az vitathatatlanul börtöne, és az itt elkövetett kínzások. Erre emlékeztet minapi cikkében a New York Times hasábjain Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, aki nem mellékesen eredeti, tehát szuverén publicistaként is rendre fölhívja magára a figyelmet. Most például Obama híveként Obamával vitázik, ha elegánsan és szőrmentén is, de egyértelműen. A Fehér Ház – más vonatkozásokban alighanem új korszakot nyitó – lakója a kínzásokkal összefüggésben azt mondta, „semmit sem nyerünk, ha időnket és energiánkat arra fordítjuk, hogy a múltat illető vádakat fogalmazunk meg.” A publicista nem így látja; szerinte bizony meg kell vizsgálni, mi történt, s a törvényességen alapuló büntetés se maradjon el, nem bosszúvágyból, hanem mert ez a múltba nézés a jövőt szolgálja, s azt, hogy „Amerika visszanyerje lelkét”.
Lelkét? Hát az országnak van, az államnak is lehet – lelke? Nem Krugman az első, aki ilyesmit emleget, s nem egészen pszichológiai, teológiai vagy filozófiai értelemben. Jacques Delors, az Európai Bizottság tíz éven át volt elnöke – a francia szocia-listáktól ment át Brüsszelbe a nyolcvanas évtized közepén, s az integráció egyik legdinamikusabb vezetője lett belőle – azt fejtegette egykoron, hogy „lelket kell adni Európának”, mert csak így lesz értelme a közös cselekvésnek. De arra is hivatkozhatnék, hogy a közgazdasági irodalom ma már nem egy olyan művet ismer, amelynek szerzője fontosnak vagy éppen jelentősnek tartja a gazdaságon kívüli tényezők, a piactól távolálló, olykor nehezen megfogható körülmények, így a lelki készültség, a hagyomány, a társas kapcsolatok elemeinek hatását a nagyon is mérhető gazdasági eredményekre. Közülük bizonyosan az egyik legismertebb Francis Fukuyama – A történelem vége és az utolsó ember című sokat vitatott esszé neves szerzője –, aki a sikerek egyik fő okának a bizalmat tekintette, a gazdasági élet spiritualizálódását emlegette, s kifejtette, hogy ha az önszervezési készség, a civil szerveződés, a hagyományokból átörökített erények, végső soron az erkölcsi értékrend elemei irányítják egy szabad társadalom tagjait, akkor van esély – vagy: nagyobb az esély – a szoros értelemben vett gazdasági eredményekre.
Könnyű fölfedezni e gondolatmenetek közös nevezőjét. Mindegyikük azt kívánja igazolni, hogy bizonyos értékeknek, amelyek a köznapi tapasztalástól messzebb esnek, emberi mivoltunkban keresendők, s nemegyszer metafizikai természetűek, jelen kell lenniük a politikában. Krugman éppen azokkal vitázik, akik azt állítják, hogy ha sokat firtatják a kínzásokat, s velük az iraki háború kirobbanásához vezető utat, akkor „nem marad idő” a gazdasági, az egészségügyi, az ökológiai válság oldására, enyhítésére. Na de, mondja, Amerika nem csak különféle (köz)politikák együttese, hanem „erkölcsi eszmények nemzete is”. Legalábbis volt, teszi hozzá, s ugyan már, kinek ne jutna ideje a tennivalókra attól, hogy megvizsgálják – tehát nem elfelejtenék – a guantanámói embertelenségeket: a pénzügyminiszternek, a költségvetés igazgatójának, az energiaügyek gazdájának?! Az elnöknek pedig nem kell mást tennie, mint utasítania az igazságügyi minisztériumot, s szabad jelzést adni a kongresszusi vizsgálatnak. De ha ilyesmi elkezdődnék, akkor mi lesz a politikai konszenzussal, amelyre oly nagy szüksége van a Fehér Ház mai lakójának? A publicista visszakérdez: milyen konszenzusról van szó? Nem kevesen állnak a kínzások pártján ma is, ráadásul közülük többen szívesen gátolják Obamát abban, hogy véghez vigye a válságok enyhítéséhez szükséges terveit. Az ő jóindulatukat soha nem veszítheti el, mivel soha nem is kapta meg. Ők azok, akik nem akarnak hátranézni, s inkább elfelejtenék a múltat, már lezárt korszaknak tekintve azt – persze az „ország érdekében”. Csakhogy Krugman szerint a nemzet érdeke éppen azt diktálná, hogy kivizsgálják az ügyeket, amit bízvást megengedhet magának Amerika, mert a „törvények országa”. Tehát nem a bosszúvágy, hanem az értékek, az erkölcsi eszmék és eszmények tisztelete lehet az igazi iránytű, s ha igaz ez Amerikára, mennyivel inkább igaz az egypárti szocializmustól két évtizede elköszönt Közép- és Kelet-Európára. Nem a visszatekintés, hanem a lezáratlan és kibeszéletlen múlt okoz visszatérő közéleti zavarokat, s nem csupán a diktatúrák titkosszolgálatairól lehet szó, akár a váltás óta eltelt két évtizedre is pillanthatunk: a közös értékek hiánya, a demokrácia és a jogállamiság közös nevezőjén elfogadott eszmények elhanyagolása vagy semmibevevése juttathatta oda a magyar közélet jelentős részét, hogy olykor a legnyilvánvalóbb kérdésekben sincs egyetértés. Itt van mindjárt a rendszerváltozás – hogy volt, az kétségbevonhatatlan, de „csak” a többség számára, a szélső oldalakon minduntalan „újat”, „igazat”, „mást” követelnek. Persze nem minden alakult úgy, ahogyan elképzeltük, divat lett szinte az egész váltást kritizálni – de utólag, ugye tudjuk, mindig könnyű okosnak lenni. S igaz is, hogy nem volt ez tökéletes fordulat. De van ilyen egyáltalán? Azóta két évtized telt el, ami az évezredekhez képest a „megszegetlen időnek” egy perce csupán, ám a történelemben nem is olyan kevés: nagyjából annyi, amennyi a ’48-as szabadságharctól a kiegyezésig eltelt, s csak kicsivel kevesebb, mint ameddig a szoros értelemben vett Horthy-korszak tartott. Korrekcióra, országépítésre tehát igazán volt – lett volna? – idő. Nem döntöttek akkor parlamenti felsőházról? Túl kevés lett a magyar tőke? Túl sok parlamenti képviselő kapott megbízatást? Túl nagy hatalmat kaptak a fővárosi kerületek? És a sor bizony hosszan folytatható, ám ideje lenne nem folytonosan a harmadik magyar köztársaság alapító atyáit hibáztatni, hanem cselekedni, igazítani, korrigálni – ahol szükséges.
Csakhogy nemcsak Európának, a magyar politikának sincs „lelke”. Pedig immár öt éve az Európai Unió tagjai vagyunk, s ha meggondoljuk, hogy mennyi téveszme – kicsit erősebben: ostobaság, még erősebben: badarság – hangzott el a csatlakozás előtt, s olykor még utána is, az integrációról, akkor nem csodálkozhatunk, hogy máig is maradtak illúziók. Pedig sem szomszédainkkal, sem önmagunkkal nem fog helyettünk kiegyezni Brüsszel. Igaz, minden tagsági évben többet kaptunk az uniós kasszáktól, mint amennyit oda befizettünk, tavaly már csaknem háromszor annyit, megközelítőleg 600 milliárd forintot, s 2007-től 2013-ig hétezermilliárd forint támogatásra lehet esélyünk, ha a brüsszeli bürokrácia útvesztőiben s a magunk acsarkodásainak zsákutcájában nem akadunk el. Delors egykori mondatai éppen ezen a ponton érvényesíthetők a mai viszonyokra: az európaiakra, merthogy még mindig nem sikerült megtalálni azt a „lelket”, azt a szellemi-kulturális dimenziót, amelyre az uniót vezető bizottság egykori elnöke utalt. De van érvényessége a delorsi megállapításnak honi körülményeinkre is, amire különösen most érdemes emlékeztetni, amikor tudjuk, nemsokára választási hadjáratok hangzavara és lőporfüstje nehezíti a tájékozódást és tisztánlátást. A közös értékek, a humanista erények, az egész keresztény Európa szellemi öröksége, a szabadság és a sokszínűség demokráciája bőven kínálna közös alapot. Annál is inkább, mivel nem csak az európai integrációnak, Amerikának, más országoknak van lelkük, hanem bizony – az embereknek is. Akik a vitathatatlanul súlyos, bár a történelem dimenziói közé még nem behelyezett válság megpróbáltatásait nehezebben viselik iránytű és jövőkép nélkül.
Már tudatosodott bennük a válság: ha hinni lehet a közvélemény-kutatóknak, a magyar lakosság többsége elfogadja a megszorításokat. A társadalom ennél többet nem tehet, a többi a politikai osztály dolga: csakhogy éppen Fukuyamától tudhatjuk, hogy az alacsony bizalomszintű társadalmak gazdasági törekvései eleve kisebb sikerrel kecsegtetnek, mint a többieké. S néha azt gondolom, hogy a mi bizalomszintünk ama bizonyos béka alá süllyedt.
Bár tévednék.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!