Az elkövetkező hetekben ismét a Kosár című fogyasztóvédelmi magazin által készített vizsgálatok eredményeit közöljük rövidítve. Ezúttal vendéglőkben szerzett tapasztalataikat osztják meg velünk. Köszönjük a Kosárnak a lehetőséget, hogy olvasóink megismerhetik a nagy érdeklődésre számot tartó véleményeket.
A Márványmenyasszony már csak legenda
Előétel: rántott gombafejek sajtmártásban. A sajtmártás isteni. A gombafejek száma: másfél. Ennyi az adag – negatív csúcs. A pincér reakciója is: mit akarnak, ez előétel. Étvágyerjesztő falatnak megfelelt volna. Azt „jobb” helyeken kérés nélkül teszik a vendég elé, és nem szokás fizetni érte. Finom volt, de a mérete a vendég megcsúfolása. Nem tenyérnyi gombákról volt szó. Az egész gomba átmérője öt centimétert tett ki.
Egyik társunk azzal vigasztalt: nem baj, majd a vadas, zsemlegombóccal. Ő pár napja evett nagyobb társasággal, akkora adag volt, hogy többen ettek belőle, sőt haza is csomagoltattak. Nem kellett volna. Akkor talán marad arra az alkalomra is, amikor mi ott időztünk. A szaft kifejezetten finom volt, a hús „épp hogy el nem szakad” vékonyra volt vágva, egy nagyobbacska, és két kicsike kerek szelet lapult a vadas szósz alatt. A gombóc külön érkezik? – kérdeztük a gomba miatt már morózus pincért. Ott van a hús mellett. A vadas szósz alatt két, alig fél centi vastag, a gombócból levágott karika húzta meg magát. Lelkünk háborgott, kedvünk és esténk elromlott.
Telkiben megnyílt a 4 Molnár
Kacsasültet rendeltünk párolt káposztával. Sajnos, mire hozzánk ért, szegény kacsa kiszáradt, egy csepp szósz sem volt hozzá. Vártunk, vártunk, mikor hozzák a saucièr-t. Mivel nem hozták, kértük. Megint nem hozták. Nem is jártak felénk, direkt kerültek bennünket. Végre színt kellett vallaniuk. Ami csak pörkölt-szószt eredményezett. Meg azt, hogy ide sem megyünk többet.
A Váci utcai Sörforrás
Örömmel kóstoltunk bele a citromos joghurttortába – de örömünk rögvest elszállt, mivel a tortát felvágó késsel előzőleg hagymát szeleteltek. Hidegrázás. Mintha a lift, amivel felfelé igyekeznénk, hirtelen a pincébe szaladna velünk. Nem érzik át a vendéglősök, hogy a fedelük alá betérő, asztalukhoz leülő vendégek bizalmát ilyen kicsinységekkel, nem lenne szabad eljátszani?
A Gesztenyéskert Budakeszin
Őse, a régi, csodás, nagy hírű Mocsnek vendéglő. Remek adottságokkal bír. Az első ház a városhatáron túl, hatalmas gesztenyefákkal az udvarán. De a háború utáni 50 évben nem tudott „első házzá” válni. Pedig kísérlet volt bőven. Nem is voltak rossz kezdeményezések, csak valahogy nem jutott mindenre pénz. Minden próbálkozó vendéglős igyekezett új koncepciót találni, de nem tudták felfuttatni. Mígnem olyan vállalkozók akadtak, akik mertek nagyot gondolni, és bírták is anyagiakkal. Az átépítés utáni elegancia nem annyira hivalkodó, hogy az otthonosság rovására menne. Itt mindenki jól fogja magát érezni, mi is. Nem is adtuk fel könnyen, csökönyösen próbálkoztunk. Pedig már az első alkalommal – rögvest nyitás után – hideg volt a leves, és kegyetlenül elsózták a gombát. De még boldogan vittük és adtuk tovább a hírét. A rántott borjúláb ugyan nem volt kicsontozva, de még összemosolyogtunk: ennyi csont egy kis borjúban? Aztán szép lassan csökkentek az adagok, például a hortobágyi húsos palacsinta is elárvult, a korábbi kettő helyett már csak egy kapott helyet a tányéron. A minőség sem akart javulni. De még tartott a lendület, és mindenki sürgött-forgott a vendégek körül – ezért is hálásnak kell lenni. Úgy szerettük volna maradéktalanul jól érezni magunkat! A mélypont édesanyám születésnapján jött el. Vadas zsemlegombócra vágytunk. Volt, ám ételre ennyit még nem vártunk. A gombóc ragacsos volt, a hús megrághatatlan. Természetesen minden rendű és rangú felszolgáló, kis és nagyfőnök megesküdött az ellenkezőjére, de a tények makacs dolgok. Mit együnk, ha már itt vagyunk, mit rendeljünk? Rántott borjúláb? Ha a vadas marha ennyi ideig tartott, mennyit kell várni másik „kedvencünkre”? Meglepetésünkre egyáltalán nem kellett, szinte azonnal hozták. Ugyan nem volt sem friss, sem ropogós, mivel szegényt a mikróban melegítették, ami meglágyította ress külsejét, de legalább forró volt – és ehetetlen. Ezek után nem volt kedvünk választani a kiengesztelésül a „mi vendégünk tetszik lenni” felkiáltással felajánlott desszertek közül. Viszont kávéscsésze- gyűjtő lévén, azt kértem, hogy az ott használt, újfajta csészéből egyet szíveskedjenek becsomagolni emlékül. Rövid tanácskozás után szépen becsomagolva átnyújtották a csomagot. Otthon derült ki, hogy csorba csészét csomagoltak…
Náncsi néni a Hűvösvölgyben
Napjainkban az egyik legfelkapottabb hely, de talán éppen ez a biztosíték arra, hogy nem fogunk csalódni. A rántott borjúlábat tanítani lehetne, porhanyós, isteni a házi készítésű majonéz is. Akkor itt mi nem stimmelt? Egy kis apróság. Megfogott bennünket – mint régen is – az étlap cinkos stílusa. Óriás bécsi, amely túllóg a tányér szélén. Ez az: gyerekkorom rántott húst rántott hússal korszakának emléke várakozással töltött el. Megjött, amit rendeltünk. Csak nem egyben, hanem három darabban. De egyet kellett értenem a hibát felismerő és azt kijavítani akaró pincér huncutnak szánt megjegyzésével: ahogy elnézem, ezek egyben sem érnék el a tányér szélét.
Nekünk soha semmi nem elég jó?
Pedig árakról, pecsétes abroszokról, más kellemetlen kísérő jelenségekről szó sem esett. Csak arról, hogy az utóbbi időben sehol nem tudtunk elkölteni egy maradéktalanul jó ebédet vagy vacsorát. És ha ez a „divat” vagy kortünet így folytatódik, félünk, hogy már nem is fogunk. Félelmünk annál is nagyobb, mivel az egyetlen kifogástalan környékbeli vendéglő, ahol mindig hiánytalanul jól éreztük magunkat, és ahol az étlap bármely ajánlata kiérdemelte a legfinomabb jelzőt is, az egyetlen igazi, a szó nemes értelmében vett vendéglő bezárt. Áldatlan, megoldhatatlan telekprobléma miatt, ahogy hallottuk. Sajnáljuk, hiányzik. Budajenő Perbál felé eső végéig kellett érte utazni, de szívesen tettük. Álljon itt a neve búcsúzóul: Tante Susanne.
Sz. T. A.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!