Az angol labdarúgás hívei a változatlanság gyönyörködtet legújabb kori jelszavával érvelhettek, amikor kiderült, hogy a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közül három az idén is a szigetországi élvonal legjobbjaiból került ki, akárcsak korábban. Az viszont kérdéses, hogy összejön-e az angol házidöntő, még ha papíron, az elődöntők nyitómeccseinek formális végeredménye alapján egy Manchester United–FC Chelsea finálé képe körvonalazódik.



Az ismétlésben a változatosságot csupán az jelentette, hogy a Manchester United – a 2007/08-as sorozat győztese – és az FC Chelsea mellett harmadikként nem az FC Liverpool (mivel utóbbi párból az előbbi nyerte az idei angol negyeddöntős derbit), hanem az Arsenal lett elődöntős, miközben – egy szem „külföldi kivételként” – a 2008/09-es kiírásban is beverekedte magát az élkvartettbe a spanyol, még pontosabban katalán elitalakulat, az FC Barcelona. Hogy a négyekből aztán mely kettő vívhatja majd a május utolsó szerdáján esedékes BL-döntőt, még nem tudni, de az elődöntők első felvonása valamelyest talán közelebb vitt bennünket a lehetséges válaszhoz.
Előrebocsátandó, hogy a párharcok hétközi első csatározása örömből, látványból, szép labdarúgásból vajmi keveset nyújtott, azt a csöppet is csupán a Manchester United és az Arsenal randevúja szolgáltatta, mert a célfutballnak becézett „ellenfoci” vélhetően kevés számú hívét leszámítva a nagy többségnek negatív élményt hozott a Barcelona és a Chelsea ütközete. Igen, helyesebb ez utóbbi „hadi” minősítő kategóriát alkalmaznunk, mint a mérkőzés kifejezést, mert a praktikum rányomta bélyegét az első kilencven percekre, különösképpen a katalóniai
összecsapásra, ahol a játékosság nélküli harci cselekmények jegyében a londoni Kékek ezúttal különösképpen lélekölő bunkerfutballja a sportág örömnyújtó hírének-mivoltának tökéletes cáfolatával szolgált – bigygyesszük ide tempósan: kizárólag a Chelsea „jóvoltából”. A fővárosiaknál néhány hete hivatalban levő ügyeletes „csapatmentő” holland edző, Guus Hiddink – aki afféle futball-csodadoktori minőségében valóban ért már el ragyogó sikereket például az ausztrál és a dél-koreai, legutóbb pedig a tavalyi Európa-bajnokságon bronzérmes pozícióban zárt orosz nemzeti együttes szakvezetőjeként – ezúttal azt „találta fel”, hogy a világ jelenleg talán legszebb klubfociját művelő Barcelona ellen a játék módszeres legyilkolása lehet egyedül üdvözítő. Vagyis semmi támadófutball, hanem csakis és kizárólag védekezés, foggal-körömmel, bármi áron. A cél a Chelsea szemszögéből szentesítette az eszközt, s noha a katalánok nemzetközi sztárgárdával dúsított, elöl például a francia Henryt, a kameruni Eto’o-t és az argentin Messit felvonultató együttese időnként felvillantotta, miért is imádják a labdás sportok közül éppen a futballt a legtöbben a világon, a káprázat, a gyönyör ezúttal elmaradt, a kreatív megoldásokkal, a korábban  már-már szemfényvesztésnek tetsző alakításokkal ezen a kedden adós maradt Barca csak gól nélküli döntetlenre volt képes a labdarúgás egyetemes szerelmeseit
szerelmükből most alaposan kiábrándító riválisának „köszönhetően”. Hiddink a maga szemszögéből meglehet, jól döntött, de hogy népszerűsége nem nőtt a labdarúgást a szépségéért kedvelők táborában, az egyértelmű.
„Futballozni meglehetősen nehéz akkor, ha azt csak a felek egyike akarja” – summázta a barcelonai 0-0 után a lényeget Pep Guardiola, a spanyol bajnokságban éllovas együttes mestere, még nagyon is cizellált mondatba csomagolva amúgy felettébb éles szakmai kritikáját, amit fociölő riválisa címére küldött. Bosszúsága persze teljesen érthető, hiszen ezúttal a támadópotenciáljuk kihasznál(hat)atlansága, a hatékonyság hiánya miatt nemcsak az örömfutball maradt ki a Barca produktumából, hanem az eredményesség is, jóllehet sokak meggyőződése, hogy a jövő szerdai visszavágón, Londonban nem ismétlődhet a barcelonai „borzalom”, s a Barca idegenben elért góllal-gólokkal fogja kiharcolni a bejutását a Bajnokok Ligája döntőjébe. Hogy így lesz-e, majd meglátjuk, miközben azt azért okkal feltételezhetjük, hogy egyfelől a spanyol bajnokaspiráns önmagához képest még egyszer ily haloványan nem teljesíthet, másfelől a Chelsea antifocija sem ismétlődhet meg saját közönsége előtt, hacsak nem a teljes elidegenítés a cél. De hát csak nem az… És – teszik hozzá a Guardiola-legénység mellett elkötelezettek – talán nem egy „újabb” Wolfgang Stark lesz a bíró, aki az első meccsen nem adott meg egy jogosnak látszó Henry-tizenegyest a hazaiaknak, és aki német létére nem állította ki a Chelsea németjét, Ballackot annak második sárga lapért kiáltó belépője miatt, hogy konkrétumokat is említsünk, miért maradt el a Barca-győzelem az első találkozón. S ha valaki azt gondolná, a Barca is képes hasonló „Chelsea-rettenetre” Londonban, vendégként, annak figyelmébe ajánljuk Guardiolának utóbb akár vele szembesítendő kijelentését: „Biztosak lehetnek benne, mi ugyanabban a támadószellemben lépünk pályára idegenben is.”
A másik elődöntős párban látszólag egyszerűbb a helyzet, amennyiben a Manchester United egyfelől címvédőhöz méltóan futballozott, másfelől a részleges látványnyújtás mellett azt a rendkívül fontos egy gólt is megszerezte, aminek birtokában immár gyakorlatilag is esélyesebb a BL-döntőbe jutásra, mint az Arsenal. Az Old Traffordon Sir Alex Ferguson és legénysége együttes akarata érvényesült, s ha csak kicsivel is erőteljesebben támogatja őket a szerencse istenasszonya, több góllal is nyerhettek volna szerda este. Ám alighanem az az egy is elegendő lesz a holnaputáni, londoni visszavágón, ahol azért persze már jóval erőteljesebb offenzíva várható el az Ágyúsoktól, mint tették azt a nyitócsatában Adebayorék. Mert Manchesterben bizony gondok adódtak a fővárosiak „elsütnivalójával”, helyzetbe alig kerültek, támadófutballjuk gyakorlatilag értékelhetetlen volt, s ha Fortuna nem a gyengébbet, vagyis őket segíti, már az újabb ütközet előtt reménytelen helyzetben lennének. Így azért teljességgel nem sansztalan a francia Arsene Wenger igazgatta Arsenal sem, de hogy irgalmatlanul nehéz feladat lesz legyűrni, szétzilálni, hibázásra kényszeríteni a Unitedet, az nem kétséges. Érdekesség, hogy bár az angol-angol „belháború” sok évtizedes múltra tekint vissza a két együttes közös focihistóriájában, az európai futballporondon ennek előtte még soha nem akadtak össze. A kivételes pillanat most itt van, de ha fogadni kéne, arra buzdítanánk a nyájas olvasót, hogy ne az Arsenal döntős részvételére tegye fel a pénzét… Igaz viszont, hogy az Ágyúsok továbbjutása ugyanakkor komoly summát hozna a „képtelenséget” kockáztató konyhájára. 

(Jamzon)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!