Mégis, mire készülnek?

A baloldal pártja első kormányzásának négy esztendeje után is élen végzett, bukását koalíciós partnerének leszereplése okozta. Második próbálkozásukkal a szocialisták még ismétlésre is felhatalmazást kaptak, ők csak most, harmadik ciklusukban okoztak csalódást, ezért az elemzők ezúttal az ő elcsapásukra számítanak. De vajon az újfent győzelemre esélyes jobboldal – ellentétben a talleyrandi mondást citálva sokat emlegetett Bourbonokkal – tanult-e bármit is kétszeri kudarcából és főként felejtette-e végre-valahára a hatalomgyakorlásának azt a taszító stílusát, ami bukásainak fő oka volt? Avagy – és erre sajnos gyanúsan sok jel van – éppenséggel Bourbonként kíván berendezkedni, s hozzá a demokráciát is deformálva hosszú távra? Nem az elcsapásához vezető módszerein óhajtva változtatni, hanem annak lehetőségét igyekezvén kizárni.
Érezheti e gyanakvás jogosságát Orbán is, aki péntek esti interjújában sietett cáfolni, hogy diktatórikus törekvéseik volnának: ugyan már, mi a rendszerváltás idejének demokratikus eszményeihez akarunk visszatérni – hangzott a megnyugtatónak szánt üzenet. Csakhogy szerinte ma volnának féldiktatórikus állapotok, s ő ezért érzi magát hasonlóan, mint két évtizede, amikor a pártállami rendszeren kellett változtatni. S nem először hajtogatja, hogy „ugyanazokkal” áll szemben, mint egykoron. Ez stílszerűen ugyanolyan szamárság, mint a kedvtelve emlegetett „hatalomátmentés”: mintha a rendszerváltás után nem évekre politikai karanténba kerültek volna a szocialisták és 1994-ben nem a nép emelte volna őket kormányra (szórakoztató amúgy, hogy a folyvást „népben-nemzetben gondolkodók” milyen gyorsan veszik semmibe a népet, ha rosszul merészel dönteni).
Csakhogy Orbán ily módon valójában a rendszerváltás idejének szélsőjobboldali eszményeivel kacérkodik, történetesen azzal, amit akkortájt ő maga bírált a leghatásosabban. Hogy puszta személycserékkel lehetett volna rendszert váltani, s nem az intézményrendszer alapvető átalakításával (vagyis csak úgy beülni Grószék székébe, s persze a hatalmat is a puha diktatúra módján gyakorolni, amint ezt némely szélre sodródott rendszerváltó önfeledt pillanatában el is árulta). Manapság ellenben Orbánnak eszébe sincs fellépni a jobboldali médiát ellepő okfejtésekkel szemben, amelyek „új rendszerváltást” követelnek, merthogy „semmi sem változott”. S ez már korántsem veszélytelen retorikai fogás, publicisztikai túlzás. Főleg azóta nem, hogy a jobboldal főereje és annak vezére is felkarolta. Ráadásul olyan időben engedi szabadjára a – sajna csak-is leszámolásnak tűnő – „elszámoltatási” áradatot, amikor a szélsőjobb is látványosan elszabadul (és módszeresen igyekszik lelki terrorral megfélemlíteni a baloldaliakat és liberálisokat). Amint a tekintélyes német Die Zeit e heti cikke jelzi, nyugati partnereinkben is fokozódó aggodalommal látják, hogy hazánkban nincs demokratikus konszenzus a radikális jobboldaliak ellen, sőt a határok elmosódnak a konzervatívok és a szélsőségesek között. Miből következően, egy jobboldali hatalom, ha talán diktatúrával nem is, azzal egyre inkább fenyeget, hogy – Orbán híres „adunk nekik két pofont” öncsaló ígéretével ellentétben – a radikálisok fognak diktálni.
Máris próbálnak. Szóhasználatukat már régóta át is vette a legnagyobb ellenzéki párt, amelynek higgadtabbjai bizonyára azzal mentegetik ezt, hogy muszáj elvenni az igazi radikálisok kenyerét. Ez annyira jól sikerül, hogy – leszámítva a zsidózást, cigányozást – vajmi nehéz immár különbséget tenni, miként azt a német újság is észlelte. A jobboldal mérvadó publicistáinak kifakadásai pedig ama rendszerváltási eszmények idején – a még kódolt antiszemitizmusra berendezkedett – szélsőséges kiadványokban is túlzónak számítottak volna (el is méláztam rajta, hogyan kellene majd, netán ellenzéki közíróként legazemberezni Orbánt, igazodva a ma lépten-nyomon olvasható jobboldali divathoz). Ám ennél az útszéli stílusnál jóval aggasztóbb a folyamatos fenyegetőzés. Tényleg, mire készülnek?!
Fenekedésükből kitetszően már nem is egész pályás letámadásra, hanem a politikai ellenfélnek a pályáról való elkergetésére. Olyasmire, ami felidézi a hírhedt „nemzeti számonkérőszéket”. Péntek este Orbán azt fejtegette, hogy a rendes baloldaliaknak nincs félnivalójuk, de elmulasztotta hozzátenni, hogy azt ők óhajtják megmondani, ki a nem rendes baloldali. Hiszen az utóbbi máris idegenszívű, olykor hazaáruló, egyszóval – a klasszikus kategóriával – a nép, pardon, a nemzet ellensége. S ha egyszer, mint a vezértől és a jobboldali médiakórustól tudjuk, a hétéves szocialista kormányzás „romhalmazt” hagy maga után, akkor ugye értelemszerű a felelősségre vonás. Ha az új autópályák, hidak, miegymás nemes egyszerűséggel rommá nyilváníthatók, a számokkal igazolható (sajna most részben visszavenni kénytelen) jövedelememelések csak úgy letagadhatók, tehát a tények lehazudhatók, akkor a „bűnelkövetők” köre is tetszés szerint bővíthető. Kétségtelen, hogy a mai válsághelyzetben végre van esély a „rosszabbul élünk” szlogennel is.
Hát még a megfoghatatlan szólamokkal! „Erkölcsi rombolásról” minden korban tetszetős volt szónokolni, már csak azért is, mert ez a névsort olvasó Tuskó Hopkins hálás szerepe. S ezt még hidakra mutogatva sem lehet cáfolni! Ráadásul minden jobboldali kisebbségi érzésből fakadó agresszivitás menlevelet kap vele. Nem volt még „elszámoltatás”, amelyben ne nyílt volna tág tere az egyéni leszámolásoknak. S ne a kollektív bűnösség elve kerekedett volna felül. Holott demokratikus jogállamban senki sem bűnös pusztán amiatt, mert egy valóban bűnössel kapcsolatban állt. Azok a radikálisok azonban hírhedtek e határok elmosásáról, s a ravasznak vélt fideszes retorika gyanúsan közelít az ő felfogásukhoz. Ezért tűnt fel a horizonton egy politikai bosszúhadjárat képe.
Mert vajon hová tegyük az e heti (jobboldali lap címoldalára került) baljós minősítést több jeles magyar íróról, akiket a külvilágban „agyonmenedzselnek”, holott nincs közük „a néphez, amelynek a kenyerét eszik”. Száz éve még (híres versének tanúsága szerint) Ady magyarságát is kétségbe merték vonni a mai szelektáló szellemi elődei, de hát a mértékadó jobboldal csak a halott Radnótit képes megvédeni, az élőt nem tudta, ahogyan Rákosi Jenő örökségének ápolói szemrebbenés nélkül idézgetik ma már Adyt is. Most  Esterházy, Kertész, Nádas nem számíthat tőlük védelemre, nehogy már zokon vegye azt a szélsőjobb! De vajon mit ígér az új Bourbon-kor küszöbén a Spiró elleni vad – és szokásosan torzító – támadás, a tárgynál maradva: milyen majdani érettségi tételeket? A „dúltkeblűeket” hajdan versében kipécéző írót ezek szerint összes műve sem képes mentesíteni a „mélymagyarok” vendettája alól, bezzeg az erdélyi gróf tollforgatót még a nácik vaskeresztjei sem diszkvalifikálják (sőt, a széleken sejthetően emelik életművét). Spirót nem védte meg az sem, hogy vele együtt lett érettségi tétel – a szintén kiváló író – jobboldalon kedvelt Lázár Ervin is. De már az első jobboldali kormányzás idején megtanulhattuk, hogy nincs mentség: hiába kapott sokkal jobb műsoridőt (és vele jóval nagyobb nézettséget) a kormánypárti tévéhíradó, mint az ellenzékhez húzó másik, az egyenleget radikálisan oldották meg. S amint a Spiró-ügy jelzi, erre számíthatunk legközelebb is. Pár hete abban az újságban az „MSZP-s” pedagógusoknak helyezték kilátásba kirúgást. Nekünk, baloldali és liberális publicistáknak már régóta és folyamatosan (bár a magánmédiában lévőknél ez ma még körülményesnek látszik, de soha se becsüljük alá a „fiúk” leleményességét, kivált, ha „népi követelésnek” kell eleget tenniük: egyikük máris perekkel próbálta tönkretenni a baloldali lapot, követve a legszebb tudjmani hagyományt).
Meggondoltam: nem fogom legazemberezni Orbánt. Őszintén szólva, nem is kenyerem e stílus, meg – időszerűen mondva – elég régen leérettségiztem, s ekként sejtem, hogy ez korántsem lesz majd annyira kockázatmentes, mint a napi kiadós gyurcsányozás (bajnaizás) a mai ellenzéki sajtóban.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!