Túl tág játékteret ad a sztrájktörvény

l Jogos volt a sztrájk?
– Vitán felül jogos volt, hiszen a meghirdetése a sztrájktörvény rendelkezéseinek megfelelt.
l Egyáltalán: bölcs dolog válság idején, amikor még nagy veszélyben vannak az állások százezrei – beszüntetni a munkát?
– Bölcs dolog felmérni a várható jövőt. A krízis miatt csapdahelyzetben van az ország és a szakszervezetek is. A sztrájkolók rövid távon elérhetik, hogy a kormány tegyen engedményeket, de azt már nem, hogy a szükséges reformok hosszú távon elmaradjanak. A válság idővel megoldódik, de a járhatatlanná vált útra azután sem térhetünk vissza.
l Elősegíti a sztrájk az ország helyzetének jobbítását? És a sztrájkolókét? Ők átugorhatnak vagy megkerülhetnek így egy világméretű „válságcsapdát”?
– A szakszervezetek konzervatív intézmények. A tagjaik, a mai munkavállalók fontos érdekeit védik, amelyek különbözhetnek az ország egészének érdekétől. A szakszervezeteknek épp az a dolguk, hogy ezt az érdeket képviseljék, akár másoknak a kárára is. Ráadásul a sztrájkolók speciális munkavállalók; zömmel közüzemek dolgozói; jól szervezettek és abban érdekeltek, hogy az adóból működtetett jelenlegi rendszerek – így a vasút vagy egészségügy – lehetőleg változatlanul megmaradjanak. A krízisben kiélezett harc folyik az errőforrásokért; a szakszervezetek azt próbálják elérni, hogy az állami erőforrások aránya az általuk képviseltek számára változatlan maradjon. De a sztrájkkövetelések azt is mutatják, hogy elsősorban a jóléti állam által biztosított szolgáltatások változatlanul hagyásáért folyik a sztrájk, a nyugdíjkorhatár emelése elleni tiltakozástól a gyermeknevelést támogató kiadásokig. A VDSZSZ szerint például „az ország számára fontos” a vasút változatlan fenntartása és finanszírozása, ahogyan az EDDSZ „a betegek, azaz mindannyiunk érdekében” ellenezte az egészségügyi privatizációt. Plurális társadalomban élünk, és az ilyen társadalomban tűrni kell mások jogérvényesítését mindaddig, míg az megmarad a jog keretei között. A közszolgáltatások korlátozására pedig – sokakat bosszant vagy sem – a magyar sztrájktörvény lehetőséget ad. És e törvényt módosítani nemcsak az ellenzéki, de a kormánypártok sem akarták eddig.
l S nem zavarja a sztrájk szervezőit, ha az általuk képviselt munkavállalói érdekkel szemben áll az országos érdek vagy az, hogy súlyosbítja a sztrájk a helyzetet, ha még azt is megbénítja, ami a válságban működik: a nem sztrájkolók munkáját, diákok tanulását? Korrekt dolog korlátozni a közszolgáltatást?
– Miért is zavarná ez őket?! Ha úgy gondolják, hogy az érdekeik védelmére a sztrájk indokolt, akkor nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hisz’ joguk van sztrájkolni. Elvégre a demokrácia nemcsak arról szól, hogy négyévente szavazhatunk a kormányról, hanem arról is, hogy kifejezzük, akár egyenként, akár egy csoport, szervezet, szakszervezet tagjaként véleményünket és ezért a véleményért kiállunk. Ráadásul, a kormány nem népszerű és annak ellenére, hogy kevesen sztrájkoltak, jóval többen támogatják a sztrájkot, vagy azért, mert a kormány csomagja megszokott, jogosnak tartott juttatásokat vesz el, vagy csupán azért, mert az egyfajta ellenzéki politikai érdekkel is egybeesik.
l Több szakszervezet hangsúlyozta: nem szünteti be a munkát május 8-án. Min múlik, hogy hogyan döntenek a sztrájkról?
– Ez sok mindentől függ. Már megszokhattuk, hogy a szakszervezetek között ellentétek vannak, s ennek megfelelően mérsékeltebb vagy kevésbé mérsékeltebb módon lépnek fel. Bár hivatalosan minden nagy szakszervezeti tömörülés politikamentesnek vallja magát, s legfeljebb egyes tagszervezetek írtak alá megállapodásokat politikai pártokkal, de azért még van szerepe a vezetők és a vezetői testületi tagok személyes politikai meggyőződésének, pártszimpátiájának. A Liga fiatal szakszervezet, a tagsága is lehet, hogy radikálisabb emiatt. De számít az is, milyen ember az első számú vezető. Gaskó István személyében a Liga élén például radikálisabb gondolkodású vezető áll, mint az MSZOSZ – Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége – vagy a SZEF – Szakszervezetek Együttműködési Fóruma – első emberei, akik a tárgyalásos utat részesítik előnyben. Közrejátszhatnak politikai okok is. Ha a Liga vagy Munkástanács elnöke nyíltan nem is vállalja, de a hangvételükből, a mondandójukból is kihámozható: közelebb állnak az ellenzékhez. Amint például az MSZOSZ a kormánypárthoz. Látnunk kell, a szakszervezetek között is konkurenciaharc dúl. A tagság körében is népszerű lehet, aki radikálisan képviseli az érdekeit, s az így fellépő szakszervezet támogatottsága nőhet; és a Liga most még nagy médiafigyelmet is kap. Bevált ez a stratégiája. Pár éve tagságát tekintve a hat szakszervezeti szövetség között az utolsó előtti volt a Liga, azóta több nagy szakszervezet is csatlakozott hozzá, s ma már „dobogós” helyen áll.
l Úgy tűnik, mintha némely hazai szakszervezet – akarva-akaratlanul – beszállna az ellenzék kormányváltó kórusába; mintha ugyanazt a nótát fújnák…
– Azt nem tudhatjuk, hogy van-e háttér-együttműködés. A zárt ajtók mögötti politikai alkukról, az esetleges koordinációról, már ha egyáltalán van ilyen, csak évtizedek múlva szerezhetünk tudomást, ha kinyílnak az archívumok. S persze lehet, hogy nekik is csak „elegük van”.
l A világon másutt mit tesznek a krízisben a szakszervezetek? Azok is a kormányukat hibáztatják és próbálják meneszteni a világválság miatt?
– Eléggé egységesek az európai szakszervezetek, de még az amerikaiak is abban, hogy követelik: az állam siessen a gazdaság megsegítésére, növelje a szerepét, vegyen fel hiteleket és ruházzon be, mentse meg a munkahelyeket megrendelésekkel, óriási beruházásokkal. Gyakorlatilag a II. világháború óta az állami és a magántulajdonon is alapuló vegyes gazdaságot, a növekvő állami beruházást s az állami újraelosztásos jóléti társadalmat pártolják a szakszervezetek Európa-szerte. Ebbe a sorba pedig stratégiai elképzeléseiket illetően a magyar szakszervezetek – a Liga és az MSZOSZ is – tökéletesen beleillenek. A különbség csupán annyi, hogy ezt tárgyalásos úton akarják elérni vagy pedig sztrájkokkal. Nyugaton a válság kezdete óta alig voltak sztrájkok, azok is csak vállalati szinten, a munkahelyek megtartásáért. Mivel a szakszervezetek részei a politikai alku mechanizmusának, próbálnak tárgyalni a kormányokkal, illetve demonstrációkkal nyomást gyakorolni rájuk. A spanyoloknál, a németeknél, franciáknál volt ilyen és nálunk is április 18-án. Az eltérés a demonstrálók számában mutatkozik meg; ahol erősek a szakszervezetek, nagy legitimitásúak – mint Olaszországban, Franciaországban vagy, mint láthattuk május 1-jén, Németországban – ott többen mennek el. Az USA-ban – ahol pedig szintén erősek a szakszervezetek és Obama elnök „szakszervezetbarát” csomagot vált valóra az autógyárak megmentésével, és szakszervezeti tulajdonszerzéssel – a válság kezdete óta nem volt országos tüntetés. Ott és Angliában a jobboldali – azaz neoliberális! – ellenzék tiltakozik az állam „beavatkozása”, további eladósodása, a „bukott gazdasági szereplők megmentése” ellen.
l Akkor tehát indokolt lehet Magyarországon sztrájkolni? És lehet ez eredményes?
– A válságcsapda kettős. A mai krízis jórészt azért oly súlyos, mert az utóbbi évtizedben a magyar kormányok jórészt a munkavállalók számára kedvező intézkedéseket hoztak. Azt, hogy mi lesz a sztrájk következménye, csak bizonyos idő eltelte után fogjuk megtudni. Emlékezzünk viszsza: tavaly decemberben a SZEF közalkalmazotti sztrájkfenyegetése elég volt, hogy a Gyurcsány-kormány visszavonja a közalkalmazottak 13. havi fizetésének megszüntetését – amit az IMF-hitelszerződésben vállalt –, s engedjen, hogy 180 ezer forintig kifizessék ezt a járandóságot. Ám a válság mélyülése miatt a költségvetési hiány továbbra is magas maradt, a nemzetközi piac megvonta a bizalmát, a forint árfolyama zuhant, s most fél évvel később az ország ismét ott tart, ahol akkor. Akár azt is elérhetik a sztrájkolók, hogy a kormány ismét fellazítsa a csomagját, ne vegye el a közalkalmazottak 13. havi fizetését vagy ne emelje fel a nyugdíjkorhatárt. De kérdés, hogy ki fogja fizetni a révészt ebben az esetben, s fél év múlva mekkora áldozatot kell hozni. A kormány felelőssége, hogy eldöntse: a pénzszűkében milyen érdeket vesz figyelembe és milyet nem. Persze az igazi probléma az, hogy nem magunkban vagyunk a világon. Mert ha mi tudnánk is kompromisszumot kötni, az alku sikere már attól függ: a minket finanszírozó külvilág mit gondol róla.
l S mi a másik csapda?
– A válság rávilágított arra is: az ország eddigi működési modellje fenntarthatatlan. Szembe kell néznünk a hosszabb távú krízissel is, amit az okoz, hogy a magyar társadalom elöregedett, fogy a népesség, s rohamosan nő a nyugdíjasok, az eltartottak aránya. Ezért is oly nagy probléma, hogy túl sok az ország adóssága, túl sokat költ az állam. Lehet, hogy a válság egy év múlva véget ér, de ki fogja finanszírozni 10-20 év múlva a nyugdíjakat? Ki fogja visszafizetni az adósságainkat? Ezért nem hiszek abban, hogy az érdekvédelem feladata ma a „szerzett” ellátások minden áron való védelme. A hosszú távú stratégiákról kellene ma tárgyalnia a kormánynak, a munkáltatóknak, a szakszervezeteknek, hogy a csapdából holnap kikerüljünk. 
l Május 1-jén az uniós csatlakozás előnyei mellett a hátrányait is listázták a hazai szakszervezeti szövetségek vezetői. Ha tovább tart a krízis, lehet, hogy végül az uniót ellenzők táborába sodródnak?
– Az, hogy még „a lábunkon állunk”, annak köszönhető: az Európai Unióban vagyunk; meggyőződésem, hogy uniós a jövőnk is. És jórészt a magyar szakszervezetek is ennek köszönhetik megnövekedett szerepüket, azt, hogy nagy súlyú részesei a politikai kultúrának, a társadalmi párbeszédnek. Nem hiszem, hogy lenne itt szakszervezet, amely ne látná: öngyilkos taktika az unióellenesség.
l A rendszerváltozás óta eltelt 20 évben mi változott, mi nem – a hazai sztrájktörvény szempontjából. Ez elég játékteret ad a dolgozói érdekvédelemnek? Vagy túl keveset, netán túl sokat?
– Tipikus rendszerváltó törvény volt ez is; úgy született, hogy jóindulatú jogászok és értelmisé-giek próbálták kitalálni, milyen lenne a jó sztrájkszabályozás, amely lehetőséget teremt az addigi elfojtás után valódi érdekérvényesítő sztrájkok megvívására. „Sztrájkbarát”, azaz megengedő lett a törvény. A sztrájk tulajdonképpen jogos és legitim zsarolás: a munka megtagadása azért, hogy a munkáltatót – ha az az állam, akkor az államot is – valamire kényszerítsék a dolgozók. Ám a helyzet kiegyensúlyozottabb Nyugaton, mint itt. Vegyük például Németországot. A weimari köztársaság jogrendszere „ideális”, de gyenge demokráciát szült, kevés ellensúllyal. Túl sok szabadságot engedett a feleknek. Egy szerencsétlen pillanatban ez a demokrácia összeomlásához, a legvisszataszítóbb diktatúrához vezetett. Tanultak ebből. A háború utáni német munkajogban a fő alapelv az erőegyensúly megteremtése, nehogy valaki – akár munkáltató, akár munkavállaló – visszaélhessen a helyzetével. Ott mindkét félnek erőt is ad a jog, hogy a másik „zsarolása” ellen fel tudjon lépni. A szakszervezetek és az üzemi tanácsok például együttdöntési jogok sorát kapták, hogy ne a sztrájk legyen az egyetlen eszközük a követeléseik érvényesítésére. Olyan vállalati döntéseket is megakadályozhatnak, amelyek nem fontosak nekik, s ezzel alkura kényszeríthetik a munkáltatót. Ha viszont sztrájkra kerül sor, akkor a munkáltatót is védi a jog. Például ha a szakszervezet szervezésében csak pár kulcspozícióban lévő dolgozó szünteti be a munkát, akkor nagyon olcsón és sokáig megbéníthatja a termelést, hisz’ a sztrájkalapból csak annak a pár embernek kell fizetni, míg a többiek bérét a munkáltató állja. Ám ő élhet a kizárással, mert a törvény feljogosítja, hogy ha nagyon kevesen sztrájkolnak, akkor a munkavállalóknak akár a negyedét is úgy tekintheti, mintha ők is sztrájkolnának, s így hamarabb apad a sztrájkpénztár. Az eredmény mindkét esetben a felek nagyobb kompromisszumhajlandósága. A hazai sztrájktörvény túl tág játékteret adott a szakszervezeteknek. Szabó Máté ombudsman már szóvá is tette: az utazók jogai sérülnek a közlekedési sztrájkkal. A kompromisszumkészség pedig – a politikában általában is – minálunk igen csekély. A vitás munkaügyi kérdések megoldásába szinte soha nem vonnak be döntőbírót. Pedig itt is van döntőbírói eljárás és van elég képzett döntőbíró is – csak éppen nincs jogi kényszer a bevonására.
l Ön hogyan változtatná meg a sztrájktörvényt?
– Egyszerre módosítanám azt is és a munka törvénykönyvét is úgy, hogy a kompromisszum, az alku felé tereljék a feleket. Mindkét jogszabályba beépíteném az „ellensúlyokat”, hogy lehetőleg a tárgyalóasztal mellett oldódjanak meg az érdekviták, és kevesebb legyen sztrájk. Maradjon meg az jogos, de végső eszköznek.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!